Ausztrál tájak
Kétszázhetvenféle eukaliptusz ide vagy oda, egy hétnyi ottlétünk után már nagyon vágytunk látni egyebet is. Mivel nem egészen hároméves unokánkra is tekintettel kellett lennünk, nem bocsátkozhattunk akkora kalandokba, mint Aotearoa-Új-Zélandon.
Még odautazásunk előtt bejelentettük lányoméknak igényünket: a Tizenkét Apostol szikláit látni szeretnénk, hiszen csak „egy köpésre” (alig kétszázhetven kilométerre), vannak Melbournetől a Port Campbell nemzeti parkban. E sziklákat a Déli Óceán viharai szakították ki a magas partból, alig néhány méter átmérőjű, de ötven méternél magasabb „felhőkarcolókat” alakítva ki. Nevüket meghazudtolva sohasem volt belőlük kilencnél több. 2005 óta, az egyik „apostol” látványos összeomlása után már csak nyolcan maradtak. Napi több ezren látogatják, még olyan szeles téli napon is, mint amelyet mi fogtunk ki. Akinek van pénze, helikopterből is végignézheti őket. Ám csalódnom kellett, nem lehet közöttük sétálni, főleg dagály idején, amikor a hullámok a több tíz méter magas függőleges sziklafalat ostromolják.
Már az odavezető útért is érdemes odáig autózni. Amint kiértünk Melbourneből, Ausztrália egyik legszebb tengerparti útján vezetett az utunk. Véget ért az eukaliptuszok egyhangúsága és deja vu érzés kerített hatalmába. Mintha Aotearoa-Új-Zéland tengerpartjain jártunk volna. Unokánk egy idő után igencsak felháborodott a sok kanyar miatt, így meg kellett állnunk. Szerencsére. Így nem szalasztottuk el a Sheoak vízesést és a víz mellett, a gömbölyű kövek sziklafalból való kiválásával lépesméz-szerű látványt nyújtó sziklákat sem. Hazafele menet pedig már az égig érő eukaliptuszok közt találtunk rá egy páfrányerdőre, amely a földtörténeti Júra-kor látványát idézte elénk.
Hiába meresztettük szemünket az eukaliptuszokra. A koalák nem mutogatták meg magukat. Már hazafelé tartottunk, amikor egy hiányérzet lett úrrá rajtam. Még nyomát sem láttam addig pálmának egyik erdőben sem. Megélnek Melbourne környékén, de e vidék nem hazájuk, pedig Aotearoa-Új-Zélandon láttunk Nikau-pálma erdőt. Barátaink elutazásunkkor azzal biztattak, készítsek pálmafotókat. Queenslandben, az ausztrál trópusokon pótoltuk a hiányt.
Az odarepülés is élmény volt, repülőből látni a „vörös kontinenst”, amely vas-sókban gazdag talajának rozsdavörös színéről kapta e csúfnevet. 
Az első meglepetés: a sivatag nem oly kopár, mint képzeltem. Még nyolcezer méter magasból is jól látszott, nem homokmező, a növényzet ritkás ugyan, de mindenhol él, nemcsak a sivatagot átszelő, hatalmas vargabetűket leíró folyók árterületén… Sőt a sivatag tele van tavakkal! Talán még inkább meglepett az, hogy mily gazdag úthálózat szövi át. Amint közeledtünk Ausztrália legnagyobb, és a világ harmadik leghosszabb hegyvonulatához, a Great Dividing Range-hez (Nagy Elválasztó Hegyvonulat), a zöld egyre sűrűbbé vált, míg láthatóan összefüggő erdővé sűrűsödött.
Az ausztrál folyók nem oly tiszták, mint az aotearoa-új-zélandiak, ezt már Melbourne környékén szemrevételeztem. Egy kivételt láttunk (de gondolom nem az egyetlen), éspedig a Mossman folyót, melynek kristálytiszta vizében meg is fürödtünk, miközben a többi turista engedélyünk hiányára fittyet hányva szorgalmasan fényképezett. Talán őrülteknek néztek, hogy a krokodilok hazájában ilyesmire vetemedünk. De mi már tudtuk, e veszedelmes, tonnás méretűre növő óriáshüllők csak a zavaros vizet kedvelik. A tiszta vizek biztonságosak.
A Nagy korallzátony mellett volt még egy látványosság, amit látni szerettünk volna: egy „igazi” trópusi őserdőt. Nem hagyhattuk ki. Hogy milyen egy ilyen őserdő (helyesebben esőerdő)? Attól függ melyik. Ugyanis Csak Port Douglas környékén ötven kilométeres körzetben négyfélét láttunk, egyik sem hasonlított a másikra.
Mindannyi közül a mangrove-erdő talán a legkülönösebb. Ezek az évszázados, embermagasságú léggyökereket hajtó fák sósvizű mocsarakat rejtenek mélyükben, és… krokodilokat. Meglátogatni csak pallón lehet, melyről nem érdemes letérni. Az utóbbiakkal (sósvíziekkel és folyamiakkal is) szerencsére csak a Hartley krokodilfarmon találkoztunk, amely állat- és botanikus kert is egyben. Volt valami egyedi az őserdőben, számos trópusi fával is meg lehetett ismerkedni, az én fantáziámat a kazuárszilva fogta meg, melynek mérgező gyümölcsét egyedül a kazuár tudja megenni… Trópusokon vagyunk, a fán egyaránt megtalálható az érett és éretlen gyümölcs, de a virág is.
A másik a „füge”-fa (fig tree) amely nemcsak egyik kedvenc gyümölcsömnek, hanem a szobafikuszunknak is távoli rokona, és amely sok méter magas, törzsével összenőtt léggyökereivel egy öt-hat méter átmérőjű törzzsel rendelkező fakolosszus benyomását kelti. 
A Daintree esőerdőre már szó szerint ráillik az őserdő név, hiszen a föld legősibb erdejében járunk, hiszen száznyolcvan millió éves korával messze lepipálja a „csak” hétmillió éves Amazonas-i esőerdőt. Évszázados, „égigérő” fáival némileg az aotearoa-új-zálandi Kaitoke erdejét idézi, mégis más. Tele van liánokkal, többmázsás epifithon „özvegycsinálókkal” és számos védett állatfajnak adnak menedéket, mint a fakúszó kenguruk, hüllők, békák, pókok, kígyók. Az állatok nem siettek megmutatni magukat, de a különös zöld hangyákat láttuk.
A Mossman Gorge mellett igazi trópusi hangulatot árasztott a pálmaerdő. Miközben az aotearoa-új-zélandi kizárólag Nikau-pálmákból állt, ebben több tízféle bizonygatta, mennyire változatos ez a család. Hogy a hangulat még igazibb legyen, csorgó esőben jártuk végig. Egyik fán sárkánygyík tűrte sztoikusan még a vakufényt is. A csodás látványt egy kristálytiszta patak egészítette ki, s benne való fürdést nem lehetett kihagyni. Egy vadpulyka nem ijedt meg tőlünk, sőt kezünkből is evett.
Unokám már nem vette jó néven, amikor a kapzsi madár elvitte mazsoláját dobozostól.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.17. @ 11:23 :: Vandra Attila
