Borostás férfi nyit be a virágüzlet ajtaján. Az illattól megtántorodik, az övétől pedig az elárusító kisasszony. Talán húsz esztendeje nem járt már ilyen helyen. Miért tette volna, az ideje úgyis rablók martaléka… Akkoriban még viszonylag egyszerű csokrok és cserepes virágok sorakoztak egymás mellett. Ha nem lett volna kívülről kiírva arra a sarki üzletre, amelyik mellett naponta eljárt, hogy micsoda, hosszas töprengés után sem jutott volna eszébe, hogy akár virágüzletre is tippelhetne. Tele volt mindenféle, neki cikornyás, nagyon nem tetsző dolgokkal, és ez megroppant kedvére még nagyobb súllyal hatott. Már-már szemcsés homokká lett, az évtizedekkel korábban talán természetes egysége.
Nagyon zaklatta az egész látvány, tényleg olyan volt tőle, mint egy ormányos a porcelánboltban. Odabotorkált, lerakott egy marék aprópénzt.
— Jó napot uram! Mivel szolgálhatok?
— Három szál virágot kérek.
— Egészen pontosan milyen virágra gondolt?
— Olyanra, mint a többi. Virágra!
— Tulipán, szegfű, rózsa, rezeda, mályva, liliom, gerbera, margaréta, gyöngyvirág, vagy mi legyen?
— Az egyik virág, már mondtam!
— Elnézését kérem, látom zaklatott. Remeg az orrcimpája és az arca is összeroppantnak tűnik. Valami baj történt? Megpróbálok segíteni a választásban, nem olyan egyszerű az, főleg az erősebb nemnek.
Emberünk keze ökölbe szorult és fordultában majdnem lesepert néhány odarakott csokrot.
— Bocsánatot kérek, csak segíteni szerettem volna.
— Igen kislány, baj van. Szétrombolták az életemet!
— Ki tette ezt, uram?
— Ki más, na? Maga kire tippel?
— Ha nem haragszik, sejtelmem sincs.
— Az asszony! Érti? Felfogja?
— Beteg?
— Ne használjon támadó jellegű kifejezéseket! Kórházban van.
— Rózsát, vagy szegfűt ajánlanék…
— Melyik az a két termék?
— Parancsoljon, kérem.
Az elárusítónő odatett egy-egy szálat az említett két virágból.
— Ez a kis szöszmöt jó lenne. Mi a neve?
— Szegfű.
— Figyeljen ide, én nem politizálok, ezt jól jegyezze meg! Más színben nem kapható?
— Milyenben szeretné az úr?
— Barnában!
— Momentán olyanunk nincs, de ha a fehér megteszi… Ilyen alkalmakra, kórházba pirosat, vagy fehéret szoktak vinni. Amúgy egyet értek, nem szabad politizálni.
— Maradjon a fehér. Csomagolja be, aztán viszem ezt az izét. Nem azt mondtam, hogy tekerje körül celofánnal, hanem rendesen dobozba!
— Már nem celofánt használunk, de amint összeállítom a csokrot, természetesen dobozba teszem.
A kiszolgálóhölgy kezdte átvenni kliensének idegrezgéseit, aki akkora már zokogott. Ettől a hölgy elszégyellte magát, könnycseppek hulltak alá szépséges orcáján és hüppögve mondta:
— Csodálatos látvány, amikor egy sokat próbált, kemény férfi fütyül az előítéletekre és szabadon engedi bánatát. Jöjjön uram, hajtsa fejét a vállamra!
— Kisanyám, megbolondultál? Pörgesd a munkát, mert az asszony után juttatlak! Egy óra múlva kezdődik a Sipító S.C., kontra T.B.C. labdarúgó mérkőzés, ha lekésem, nem állok jót magamért!
Ilyen nincs, gondolta a megszeppent leány. A virágot átnyújtotta.
— Gyógyulást kívánok a kedves feleségének!
— Na, idefigyeljen! Ha sokat macerál a hülye asszonnyal…
— Elnézését kérem! Fogalmam sincs, mi lehet a gond, az előbb mondta, hogy kórházba megy.
— Igen, mert az a zsémbes hárpia nem volt képes megcsinálni a vacsorát a Sárgászöldek és Szőkésbarnák rangadó előtt legalább tizenöt perccel, hogy még hangolódni is tudjak egy keveset. Maga érző szívű kis szerencsétlennek néz ki, remélem, felfogja a bánatom. Miután nyolc bal-jobbos, kétoldali pofont kiosztottam neki, sírva fakadt és az első félidő lefújása előtt benyafogta, hogy „drágám, kész a vacsora”. Na, ekkor már az anyját sem tudtam kihagyni a játékból. Szentimentális ember vagyok, azt mondják, mert képes vagyok egy ilyen aljadéknak ezt a dobozos női izét bevinni a kórházba. Ugye, megért?
— Már hogyne érteném, uram! Egy pillanat… Ha elfogad a cégtől ajándékot, a csokor mellé egy A.C.G. éves bérletet adunk.
A hölgy hátrament, tárcsázott, hívta a rendőrséget, elmondta a történteket. A mesélés második harmadától gondosan ellenőrizte, hogy a kamerák működnek-e? Igen, működtek. Bekapcsolta a hangfelvevőt, így mindent bizonyítani tudott.
A rendőrök másodpercek alatt megérkeztek, mert épp abban az utcában figyelt a legközelebbi járőr. Belépett, a virágözöntől megilletődött. Levette sapkáját és a boldogan felé forduló bérletnyertes szájába gyömöszölte, aki elkezdett hahotázni és félig-meddig az orránál kipréselte.
— Szia smasszerkám, jó hogy jössz! Már majdnem lemolesztáltak ebben az üzletben. Kérlek, segítsél már, el kell érnem a Sipító S.C., kontra T.B.C. mérkőzés kezdetét.
A főtörzs kopasz feje megőszült, bilincset rántott elő.
— Odabújt valahová, a hátsó helyiségek egyikébe, nem akarja hozni azt a nyavalyás bérletet, amit jogszerűen megnyertem. Most mennek a percek és még be kellene mennem abba az asszonypátyolgatóba is, hogy ezt a füvet rátegyem a fejére. Ha nem mozog elég szaporán a bosszantásommal — tudod haver belilult a feje, pedig eredetileg piros foltokból indult ki —, akkor még serkentek rajta egy kicsit. Remélem, kezet csókol majd!
A főtörzs a kezére kattintotta a bilincset, a másik fele a saját csuklóján maradt.
— Jaj, de kedves! Így biztonságban vagyok, most akkor megyünk?
— Ja!
— Stramm krapek vagy, utálom a túl sok beszédet. Azt a csini egérkét majd bírságold meg, ahogy csak bírod! Kapcsold már be a szirénát, légy oly kedves, másképp nem érünk időben! Nem tudom, taxi helyett nem vinnél haza?
Beültek, a rendőr hallgatta. Valóban bekapcsolta a szirénát, indított.
— Jóska — szólt hátra társának —, négy, három, kilenc!
Jóska, gumibotját egy mozdulattal emberünk álla alá csapta és úgy hátrahúzta, hogy az egészen megszeppent.
— Most meg mi van — dünnyögte —, az ilyen magatartással nem segítitek elő a sportrajongást.
Kisebb kényszerintézkedés következett, a már a nyakán feszülő gumibot jobban megszorult.
— Ennek a Jóskának úgy látszik, remeg a keze ott hátul. Hé, eltöröd a nyakamat! Most meg hová visztek? Nem erre van a kórház!
— Jóska! Nulla, nulla, nulla, egy!
Ekkor következett be az a szorítási fokozat, amely az életben maradás utolsó esélyét még megengedi, de már fölösleges csevegés helyett, levegő után kapkodásos felállításban.
Az ember a cellában sem értette, miért esnek neki előzetes kollégái, talán fel sem fogta, hogy előzetesbe került. Csak azért nem ordítozta, hogy feljelenti önkényes fogva tartóit, mert örült, ha nyelni bírt.
Jolánka nevű felesége három héttel később gyógyult meg annyira, hogy segítséggel hazamehessen. Megfőzte támadója kedvencét és bevitte neki. A borostást megborotválták, vagy maga epilálta az arcát. Akkorára talán elmagyarázták neki, hányadán áll. Ütésre emelte kezét, de a lendítés előtt eszébe jutott, milyen rosszul járhat, ha ez kitudódik, vagy inkább betudódik a cellába.
Tizenhat megmaradt fogával mosolygott és még mindig nem értette pontosan, hogy súlyos éveket fog ehhez hasonló zárt környezetben tölteni. A kérdés az, hogy tanul-e belőle valamit? Ehhez még néhányszor mindenképpen meg kell majd borotválkoznia.
Legutóbbi módosítás: 2015.05.14. @ 17:01 :: Boér Péter Pál