Mozgó képekkel
zuhog rá az élet,
benső zajhullámokra
hull, szóródik rajta szét.
Csontlátó mélységből
felívelő Szem a részleteket
úgy kortyolja,
angyalok poharából
kóstol fénynektárt,
színcsengés röpíti.
A látvány
befelé-kifelé
egyensúlyozva
harmóniázik.
Nyelvébe mártja
a megfogalmazás
módozatait,
formák ujját
keresi, tapintja,
beléfogódzik:
azt mondják ez vers.
Láthatatlan fonállal
összeköti azt, ami
továbbszökésre készteti.
Tudhatatlan Kimértjéből
nagyot harapnak
a dobbanások,
szívét használva étekül.
Ha hiányérzet járja,
az soha nem madárhiány.
Különös táj az emlékezet.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.06. @ 17:30 :: dudás sándor
