Tompán s halódva barozda-fűben
– a Hold is fogytán – örült, hogy él.
Lassult igékkel kezdett fohászhoz,
s félholt szavakra alvadt a vér.
Lopva, sietve – parancsra vitték.
Az istenektől szabott e hír.
Kardtól lesújtva alélt az ember,
lelkét cibálja bolond zephir…
Hegy-völgy magányba szekérrel értek
– a paktum cár és császár között:
távol „szibírszki” falucska rejtse,
ki forradalmár s felesküdött.
Szélnyűtt ruhájuk esőket állt ki,
szurdokban, sziklán velük kopott,
s arcuk a cserzett vihar-sötétben
hány kínkeservtől vetett lobot!
Költőt temetni Vengerka mellett
akartak illőn – sötétedett,
s a „holt” – legendánk! az áldott csendben
imákra moccant s felébredett.
Tavaszra – új év – tanulva nyelvet,
levéllel készült Húsvét előtt,
verseket karcolt szép Júliának,
hogy élhet! Jurták s hegyek mögött.
A postamester leánya, Anna
„szemet vetett rá” a szív szerint:
Bajkálhoz bújva csepp Barguzinban
szellem viruljon s virága mind.
Jeles napokra parányi színkör
repített mondát – költőnk nevét.
Muszka és burját gyerek siratta
balladáink’ vagy tündérmesénk.
Lassan – kimérve az égiektől
betelt a sors, tán több mint hat év:
Zander Petőfi – ki Petrovics volt,
szagatta húrját s az életét.
Kúnság temetné vagy hű Segesvár?…
Hiányunk: végső s igaz beszéd.
Csontok: regélnek. Utódok?… Élnek!
S a kozmosz őrzi láng-szellemét.
2014. március 23.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.24. @ 07:26 :: Pásztor Attila - Atyla
