George Tumpeck : Kuvik, meg a többi madár

Nyomtatás

Az Őrült Bagoly az alsó ágon ülve szidta a Kuvikot, aki nevét meghazudtolva, hangos huhogással verte fel az erdő csendjét.

— Mit akar ez már megint? — kérdezte dörmögő mély hangon, ami szintén nem jellemző a bagolyra, de ez egy őrült bagoly, szóval apróságokkal nem foglalkozunk.

A Kuvik, mint tudjuk, a temető szélén lakott, és menetrendszerűen a frászt hozta szerencsétlen kísértetekre, akik szintén huhogni jártak oda. Mint kiöregedett rúdtáncos a felborult póznán, siratta fiatalságát, ami abból állt, hogy néha hangosan felhuhogott, valahogy így: 

— Huuuu, de szép voltam… Huuuu, de öreg vagyok.

Ilyenkor az Örült Bagoly erélyesen rászólt:

— Huuu, de nagy pofád van.

Ebből mindig cirkusz lett, mert Sápi, a kacsa hangos hápogással tudatta, hogy ő aludni akar. Ettől az egész vízpart felébredt, és Sápi azonnali felkoncolását indítványozták. A Hülye Liba lekevert egy taslit a Mosómedvének, aki a sötétben nem vette észre az „alvó liba vagyok” táblát, és nekiment. Ezek után a Mosómedve még kétszer, nem véletlenül ment neki, szóval nagy verekedés volt.

A Kuvik izgatottan rikácsolt:

— Huuuu, de nagy balhé van!

— Huuu, de szájon váglak! — mondta az Őrült Bagoly és zsémbesen elrepült. — Itt még huhogni sem lehet rendesen.

Reggel, amikor a Kuvik nyugovóra tért volna, megjelent a Kaján Varjú és károgni kezdett.

— De kár, hogy nem voltam itt! — károgta sajnálkozva.

A Kuvik bosszankodva nyitotta ki vérvörös szemeit.

— Menj már innen, mert jön az Őrült Bagoly, aztán kapsz tőle, tegnap itt még libát is vertek.

A Varju károgása még sokáig visszhangzott, megtörve a hajnali csend bársonyos nyugalmát. A napnak valahogy nem akaródzott felkelni, szürke felhők úsztak az égen, a szél is csak csendesen fújdogált, amikor megérkezett a Kis Kínai egy kis kínai fűnyíróval.

— Fogadjunk, hogy ez füvet akar nyírni — mondta bölcsen Sápi, és röptében odapottyantott a fűnyíróra. Nem azt célozta, de így is jó volt. 

Kis Kínai mérgesen köpött, és beindította a gépet. A zajra egymás után riadtak fel az éjszakai balhé résztvevői.

— Ki ez az állat? — kérdezte dühösen a Liba, majd rendbe szedte megtépázott tollait. Nagyon csúnyán, mondhatni vérszomjasan nézett, és ha ezt a Mosómedve látta volna, biztosan kikerüli.

A Kis Kínai szorgalmasan dolgozott, mint a hangya a mesében, mert ilyesmi csak a mesében létezik. A Mosómedve szidta a be- és kivándorlókat.

— Ezek mindent tönkretesznek — morogta. — Az egyik kivisz mindent, a másik meg tönkreteszi a maradékot. Ki látott már ilyet? — és gyorsan elsietett egy frissen talált golflabdával. — Hmmm — morogta —, Made in China.

A Kínai hamarosan végzett a fűnyírással és gondosan letörölte a libaszart a golfpálya feliratáról. 

— Jöhetnek az urak — mormogta és elrohant megetetni mind a tizenkét porontyot… csak úgy lökte a rizsát.

A frissen nyírt füves rész hamarosan benépesült. Szomorú arcú kacsák tipegtek libasorban, már nem volt fű és gaz, ami csiklandozza a seggüket. A kiskacsák riadtan kémlelték az eget, az Őrült Bagoly és a Bandzsa Vércse kedvükre szemezgettek közülük.

— Valamit tenni kell — mondta a Fő Liba, aki libább volt, mint a többi.

— Szerintem költözzünk — mondta Sápi —, vagy inkább emigráljunk, az úgyis divat mostanában. Ősz van, hideg is van, és én tudok egy helyet, ahol aranyszínű, friss kukoricával várják a bevándorlókat. 

Így történt, hogy a madársereg felkerekedett, és csoportosan elindultak leszarni új hazájukat.