Hajnal öt van. Szobámban ég a lámpa. Ne hagyj magamra, kérlek!
A mész lesírta itt a falakról magát, s az ablakomon belógó lombok
téged susognak.
Azt mondják, rám gondolsz, és hogy gyakran vannak helyek a közeledben, ahonnan éppen én hiányzom.
A tükör előtt állva elgyönyörködsz nagy barna tehénszemeidben
és hátrasimítod hófehér sörényed, miközben arra gondolsz:
„ megkereshetném…”, „de inkább játszom a mamival egy römipartit „.
Így újra nem találkozunk.
A Duna-parton ülök, a megfeketedett félig román vagy tán egészen az (?) költő lábainál. Nézem, mennyivel mocskosabb a víz ma, mint tegnap volt. Rothadt dinnyehéjat sodor, felkapaszkodom egy műanyag-hulladékra, és leúszom rajta Mohácsig, majd a Fekete tengerbe érkezem, gyorsan felfalok néhány cápát, egyre kevesebbet, étvágyam romlik, na meg a cápahús büdös és keserű is, menekülök egyre távolabbra tőled és magamtól is, hogy végre elveszítsék nyomomat az átkozott falevelek (bárcsak egyszer felhagynál a falevelezéssel
Nem tudom, te hogy vagy? Én nem bírom tovább.
Szeressünk ki egymásból!
Legutóbbi módosítás: 2013.10.27. @ 12:18 :: Bogár Gábor