Álmai egész éjjel izzadságban fürdették. Hirtelen felriad, ziláltan körbenéz. Idegen szoba, idegen ágy, szekrény, szőnyeg, könyvek a polcon, rajta a szürke árnyalataival játszadozó, bolyhosra kopott pizsamafelső, kockás hálónadrág. Megtapintja karját, mellkasát. Szíve hevesen ver, érzi, hogy lelke romokban hever. Váratlanul beront a szobába egy nő. Sötét, fürtös haj, szemüveg, kissé ideges mosoly. Ránéz az ágy sarkában kuporgó emberre.
— Ébren vagy? — kérdezi. Ő zavartan nézi, ötlete sincs, ki lehet ez a nő. De csak tovább faggatják. — Mi történt? Rosszat álmodtál? Szedd össze magad, nehogy elkéss! Rohannom kell munkába, kaja az asztalon, négy óra után jövök! — ezzel a hölgy kilépett a szobából, becsukva maga után az ajtót.
Hősünk fejében egyre több kérdés merül fel. Ki lehet ő? Miért nem emlékszik semmire? Hol van? Mi történt vele? Kikel az ágyból, az ajtó melletti tükörhöz lép. Arcszerkezete átlagos, teste kissé elhanyagolt, szeméből pedig ismeretlen fájdalom árad, mely elveszni látszik a tükör végtelen gyomrában. Dühösen tépi fel az ajtót, az előtte kitárulkozó, nagyobb szobával nem foglalkozik, kiront az előszobába. Egy kistermetű, fekete kutya kipattan mózeskosarából, pajkosan megugatja őt, játszani akar vele. Egyre kellemetlenebbé válik számára ez a helyzet. Gondolja, itt őt jól ismerik. Valószínűleg ez lehet az otthona. A konyhába siet, körbenéz, de semmi ismerőset nem talál.
Mikor visszatér szobájába, észrevesz egy fehér papírlapot az íróasztalon, valaki írt rá valamit.
Ez egy vers.
Kezébe veszi, hangosan felolvassa. Hihetetlen érzelmi ostrom tör rá. Tollat keres, a papírra vet néhány szót, összehasonlítja a vers kézírásával, és rádöbben, hogy ő maga írta. Nem, ez nem lehet, gondolja. Keserűségében galacsinná gyűri a lapot, és a szoba másik végébe hajítja. Halk, ámde fémes puffanást hallat. Könnyekkel küzd, de megkeresi az összegyűrt papírt. Meglát egy kisebb méretű fémdobozt. Tetején alkoholos filc elmosódott írása látszik, melyet minden bizonnyal ő firkantott rá. „Egy jövő emléke”, mondja a felirat. Rettegve bontja fel a dobozkát, tartalmát a parkettára önti. Talál egy karkötőt, néhány buszjegyet, miknek hátulját dátumok ékesítik, három levelet, az egyiket vörös betűkkel írták. Néhány borotvapengét, egy fiolát parfümmel, csokipapírokat, további verseket és egy novellát, szintén az ő kézírásával, továbbá egy cetlit, egy plüssfigura és egy bögre helyének leírásával, és egy összehajtogatott rajzot. Ő van rajta. A bal alsó sarokban pedig négy sor. „Szívem titkát írom, e kis versben Neked. S, hogy szívem mit kíván, soraim közt keresd!” Szívbemarkoló. Mire a végére ér, észreveszi, hogy arca könnyben ázik. Mélységes, ámde ismeretlen szeretet tölti el. De hamar fel kell eszmélnie.
Egy telefon csörgését hallja meg, az ágya mellől szól. A kijelzőt figyelembe sem veszi, viszonozza a hívást.
— Haló! — nyögi ki félve.
— Akkor jössz ma? — kérdi a vonal túlsó felén a hang.
— Nem, ma nem, nem érzem túl jól magam — válaszolja ő.
— Kár… akkor jobbulást, szívem! — ezzel a vonal megszakad.
Mi folyik itt? Ki volt ez? Párja lenne? De ki ő? Biztos nem az, akinek emlékét a dobozba zárta. Érezte, hogy kedveli a hangot a telefonból, sőt mi több, szereti is, de nem érti, mi lehet ez az egész. Szíve a dobozba zárt emlékekért áhítozik, tudja, hogy nagyon komoly volt az, aminek valamiért vége lett. Mintha a saját szívét is a dobozba rakta volna, és ami megmaradt belőle, azt a telefon túlsó felén lévő személynek adta volna. Ekkor eszmélt rá, mit kell tennie. Megkeresi a parfümös fiolát, letekeri a tetejét, néhány cseppet a bal csuklójára csepegtet, orrához emeli. Az illat nemcsak egész testét, de a lelkét is körbejárja. Erre emlékszik.
Képek ezrei kavarognak benne. Egy folyópart, homok, tábortűz, nevetés, egy ölelés, hosszú séták, egy pad egy téren, egy csók, beszélgetések hosszú órái, végtelen nyugalmat és boldogságot sugárzó éjszakák összebújva, küzdelmek, pengék, fájdalom… és a vége.
Már tudja. Tudja, ki az, akinek emlékét a fémdobozba zárta. A szerelme emlékei. A jövője emlékei. Elemeli csuklóját orrától. Habár karja remeg, észrevesz még valamit végtagján. Egy nagyon halovány nevet, amit anno még ő maga karcolt bele. Egy név, egy igen gyönyörű név, melyhez annyi emlék, szeretet és fájdalom is köti. De az ő neve. Azé, aki már nincs vele.
Egész teste remegni kezd, szívéhez kap. A szoba, melyhez már valamennyire hozzászokott, már csak foltokban látszódik. Megmaradt erejével magához öleli a róla készült rajzot a versikével. Ismét könnyezni kezd, teste szüntelenül zengi szenvedése szimfóniáját. Kiszabadult a fémdoboz minden emléke, érzelmeinek tüze összekovácsolja szilánkos lelkét. És ebben a keserves, mégis mennyei tűzben lábai elernyednek, lassan a földre érkezik. Szíve megáll, és többé már nem veri az élet ritmusát. De felkel, és új emberként lép egy új élet felé.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.20. @ 10:24 :: Horváth Dániel