Hány rendszert is élt meg? Papíron kettőt, valóságban – mint bútorkárpit gyűrődések -, újból régibe, régiből újba változik. A nagy, kócos fejű relativitás elmélete, a legjobban épp ennek interpretálására alkalmas. Mindenesetre a “váltáson innen, váltáson túl” kijelentés első szakaszára érdemes gondolni. Ordas deportáló és a csendesebb, fagyoskodtató időszak kellős közepére.
Nyár volt, és a hatvankét nyári szabadságnap, különös privilégiumnak számít az oktatásban. Igaz, egy hozzá nem szokottat, egyetlen csendes órácska, szomorúfűz hajlott ágára görbít sudáregyenesből. Azt a nyarat megcsonkították, mint majdnem mindegyiket, de teljes két hónappal.
Mikor a vezetés úgy döntött, hogy az egymás mellett állók árnyéka átmenetileg ellentétes irányba mutasson, s férjet, feleséget külön, több száz kilométerre egymástól okították arra – talán sokkal kevesebbre -, amit úgyis tudtak, tanfolyamnak nevezett időrabláson.
Talán tizenhat éves volt a csemete, már fogszabályozók nélkül, illedelmesen kezétcsókolommal köszönve, még a szomszéd férfiaknak is, azok roppant zavarára. Bakfisból bimbózott, sőt hirtelen nyílott ki zsenge leánysága.
Egy nagynénire bízták, aki magas szárú, fűzős cipőben járt nyár közepén is a maga Balambérjával. Emez öltönyben, kalapban nyakkendőben, még a strandi medencék partján is, mert úgy illendő.
Vicuska, sosem csintalankodott, szabálykövető magatartással tanult meg mindenkor mindent, színjeles bizonyítvánnyal boldogította szüleit és magát.
Reggelente, hogy hasznosan töltse életét, a nagynéni, nagybácsi is meg legyenek elégedve, panellakásuk előtti paradicsom, paprika és néhány tő burgonya ültetvényt gyomlálta és azt a pár szál virágot. Bevásárolt, főzött, mosott takarított, igaz csak kuktaként és segéd gyanánt, de odaadással.
A sikerélmény, minden este egy homlokára cuppantott puszi formájában érkezett és néhány nap után a meghatározhatatlan keverék Vándort is szobatársul fogadhatta.
Teltek múltak a napok és az unalom módszerváltással telepedett rá, mint saját nyomasztó árnyéka. Minden nap kapott leveleket, válaszolt is azokra, de a huszonhetedik kiolvasott kötet után, felsikoltott benne a „nyár van” kiáltás. Előbb a közeli parkba kért engedélyt lesétálni, majd a vár környéki bozótosba, lány barátaival.
S egy nap, képes volt szürkület előttig odamaradni. Ica néni éjjelre is fűzős cipőben maradt, hogy elbírja ezt a kicsapongást. Élete végéig nem értette meg Balambért, aki nyugodtan horkolt akkor is, és ráadásul kalap nélkül. Másnap, a szigorú letolás ellenére, engedély kérés nélkül ingázott le a folyópartra és az előző napnál ijesztőbben, a vadkacsáknak is szégyenteljes fürdőruhára vetemedve, egy kiterített pléden bélyegezte meg magát.
Valami, talán dísznek szánt, korhadt hidacska nyikorgása törte meg a csendet, a napfürdőző társaságra, amin egy kottatartó mappát hóna alatt szorongató, hátizsákos srác baktatott át.
Lepakolt, kirakta saját plédjét, előbb ült, elmélyülten kottát olvasva, aztán hátizsákjából kiemelt két súlyzót és bemozgatta magát, majd elterült hasvánt, mint akiből kifogyott az üzemanyag. Attól a naptól, minden agyaras korholás ellenére, Vicuska ott tanyázott henyén, reggeltől estig. A bevásárlást, sütést, főzést takarítást, gyomlálást, mások szökdécselő örömének hagyta. Világért sem adta volna fel törzshelyét, sem fürdőzésre, sem egyéb – a horizontból kiesést okozó – tevékenységre.
Lassan, barnából sötétbarna, sötétbarnából, nagyon sötét lett. Nézte a súlyzózással vegyített kottaolvasást, míg nem az egyik nap, kissé megrongálódott trombita került ki a hátizsákból.
Tehát nem csak zeneértő, erős és nagyon vonzó, de a gyakorlatban is művészlélek. Néhányszor elfújta a szilenciumot, csodálatos hangszer tudással és némely egyéb, sokszínű ékes dallamot. Egy szót sem váltottak a sok hét alatt, és már-már az sem tudta zavarni, hogy átmeneti gyámjai a teljes züllésbe zuhanót látva benne, éjjel-nappali önmarcangolást folytattak. Vajon, mit ronthattak el ilyen rövid idő alatt? Majd az utolsó napon, jeladás nélkül lépett oda Andris.
– Szia, most indulsz haza ugye? Add a kezed, elkísérlek!
A szokásoshoz képest, vérlázítóan későn ért haza. Már szinte teljesen besötétedett. El sem tudták képzelni, miért nem a szégyen ordít róla. Egy „bocsánat, elnézést”, vagy gyors „sajnálom, többé nem fordul elő”-t sem mondott, csak irritáló vidámsággal ömlesztette a boldogságot.
– Hát ilyenek ezek a mai fiatalok Balambér, szemtelenek és piszkok! Látod, ez a kis szemforgató is hogy tud örülni a bánatunknak…
Pedig Vicuska nem foglalkozott velük, sem bánatukkal sem örömükkel, csak valami olyasmi dúlt benne, ami épp életkorához illett. Néhány nappal később, megérkezett szüleivel, két hetes utó-vakációra távozott. A románc nem szakadt meg, Andris, érkező vonatukat, a szülők meglepetésére trombitával várta a peronon.
– Hát elkezdődött, kedves – mosolygott papa a mamára – kicsit jobban oda kell figyelnünk rá, mint eddig, pedig az ember azt hinné, minél kisebb a gyermek, annál több odafigyelést igényel. Emlékszel még?
– Emlékszem – mosolydult párja, és egy csillogásában mindenről visszaverődő, helyszíni csókkal nyugtázta, lányuk kora felnőtt életének kezdetét.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.02. @ 15:32 :: Boér Péter Pál
