Bár hiszem, van még jó szándék,
és az angyalok felszállnak,
csak nem erre repülnek,
tudjátok hol járnak?
Miért ennyi könnyes szótag?
Kik élvezik e gyümölcsöt?
Honnan, ím az eredetük?
Mikor lesznek új hősök?
Karddal, pajzzsal, szívvel,
sziklákat mozgattak,
Sárkányt szelídítettek,
keresem, hol vannak?
Szép sipkában
fejünkön, csőszögünk
szakadékunk szélén.
Mosolyogva haragunkban,
harcolunk
a lelkünk mélyén.
A képet sem én szakítottam el,
a verset se szidalmaztam.
A költőt más kergette messze,
de maradtam, hogy sirassam.
A törpék kinn a Moszkván állnak,
bezárt már a bánya,
arcukon a semmittevés,
hideg otthon várja.
Rókát kergető, meztelen férfiak,
szaladnak kinn az avarba,
az üldözöttnek, s hajtóknak is
lobog a farka.
Piroska mezítláb sétál egy erdei ösvényen,
Körmei vörösek, kifestették szépen.
A farkas már nem kívánja, hogy orvul egye,
A testét lesi, arra gondol, mit tenne vele?
Csipkerózsika andalog, sötét folyósón buja,
a vén lator megmered, gondját taknyába fújja.
Elmúltak az idők, mikor kényszerítenek a jóra,
ne mondjátok, tudom én, kinek mi a dolga.
– Bolond vagy, s vén bolond leszel,
ne kérdezz, szolgálj! – Ez a világbéke!
– mondja udvarnoka a nagyságnak.
– Bolond vagyok, s vén bolondja leszek,
már táncra hív a világvége.
Ott hősök, tündék, varázslók várnak.
„Állatok közt ember, emberek közt vad,
Ez volt az életem, így voltam szabad.”
Legutóbbi módosítás: 2012.01.18. @ 16:47 :: Thököly Vajk