A földből kimeredő lécek a porszemek szemében
csendeddel, csendemmel toldva-vesztve hova, meddig érnek?
Csak összekövesedett évek. Porózusabb sivatag,
ha önmagából semmi sem marad. Szikraélces élek.
Az ég parázs tüzét pupillád: időtlen tó nyeli el.
A vérerek tánca még átölel, míg a mélybe érnek.
Meghitt rácsok, lángpallos-kapuk. Kitárt maréknyi város.
Tudod, hogy egyre megy: áldj, vagy átkozz. ‘Hazug, hazug, hazug.’
Széttagolt végtelenek: eső kopog. Tenyérnyi vágyak.
Zárt kontúrok közt szétmálló ágyak. Ujjam közt lecsorog.
(A dolgok sokkal bonyolultabbak, mint ritmus, rím kép.
Nézd csak a betűket. Egy világos pixel, egy sötét.)
Arcod fáradt szelence. Megrepedt titok. Hajnal. Fárosz.
Bennem tombol migrénként a város. Vörös dal, s benne te.
Feltárult csoda. Nyilvánvaló. Sors, semmit sem jelentve.
Vak láng körül istenként kerengve. Ikarosz. Árva tó.
Nincs is árny. Csak fáradt maradás. Árnyék s fény orgiája
lényegét vési magzatába: szürke köd. Hallgass. Elkárhozás.
Ujjaid a lampionhoz érnek – ágak árnya hajlik homlokodra.
Lécek – válladból meredő kopja – karomban álmaid elvetélnek.
—
A verset Babják Krisztiánnal közösen írtam
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Kovács-Cohner Róbert
