Deme Dávid : A szoba

Amikor felébredsz, az egész világ homályos. Az a pár dolog, ami még értelmesnek t?nt az álomvilágban másodpercek alatt szétfoszlik. Aztán lassan kitisztul a kép és azt kívánod bárcsak még mindig álmodnálââ?¬Â¦

 

  

Nem tudom, hogy mi volt az, ami legel?ször ráébresztett arra, hogy meg vagyok kötözve. Azt hiszem talán a zsibbadó érzés a csuklóimban, vagy esetleg kicsit fentebb a karomban, de a lényeg az, hogy a földön feküdtem és a kezem hátra volt kötözve. Szerencsére a lábamat békén hagyták, legalábbis itt még azt hittem. Valami furcsa ok miatt viszont teljesen meztelen voltam.

Amikor felébredsz, az egész világ homályos.

Ez a mondat futotta körbe újra és újra az agyamat, akár egy kesely? a sivatag közepén fekv? áldozatát. Az ok igazán egyszer? volt, a világ nem akart megtisztulni. Hogy pontosabb legyek, egyszer?en nem akart leesni számomra az a tény, hogy egy teljesen fehérre festett szobában vagyok, ahol els? körbenézésem – már amennyire elgémberedett tagjaim engedték – alkalmával egyetlen kijáratot sem találtam.

Az a pár dolog, ami még értelmesnek t?nt az álomvilágban másodpercek alatt szétfoszlik. Talán ez lehetett a következ? gondolatom, bár igazán sosem vagyok benne biztos, ugyanis olyan er?s fejfájás környékezett meg, hogy pár másodpercre be kellett hunynom a szememet, csak hogy a sötétség illúziójával próbáljam megnyugtatni tudatomat. Aztán miután a fájdalom valamennyire csökkent elkezdtem alapkérdéseket feltenni magamnak.

Hol vagyok? Nem tudom. Miért vagyok egyáltalán itt? Nem tudom. Ami viszont igazán nagy félelmet ébresztett bennem az ez volt: Nem tudom, hogy ki vagyok.

Egy kiégetett lyukat éreztem agyam belsejében. Egy folyamatosan növekv? rést ahol a válasznak kéne lennie. Ki vagyok? Hol vagyok? Miért nem emlékszek semmire?

Megválaszolatlan kérdések, er?söd? fejfájások és mindezek mögött csendesen lappangott valami. Akár egy oroszlán mikor a gazellát készül becserkészni. Egyre közelebb és közelebb oson áldozatához, aztán hirtelen felugrik és magával rántja.

Lassan kitisztul a kép és azt kívánod bárcsak még mindig álmodnál…

Félreértés ne essék, még mindig fogalmam sincs, hogy ki vagyok, mit keresek itt, és miért vagyok megkötözve, vagy ami talán kicsikét jobban aggasztott, miért vagyok meztelen, de eldöntöttem, hogy igenis rá fogok jönni.

Els? agyi parancsom a lábujjaimnak szólt, hogy mozgassák meg magukat. Igaz, hogy nem láttam ?ket mozogni, de éreztem, ahogy egymáshoz simultak és tudatosult bennem, hogy a lábam is meg van kötözve, nem csak a kezem. Szerencsére nem székhez voltam kikötve, egyszer?en csak a földön feküdtem egy iszonyatosan fehér szobában, így volt lehet?ségem arra, hogy lábaimat mellkasomhoz szorítva el?rehozzam sajgó karjaimat. Azért mondom azt, hogy volt lehet?ségem, mert az els? próbálkozásom alkalmával a térdemet is alig tudtam behajlítani, nemhogy felhúzzam egészen a mellkasomig.

Elterültem és megpróbáltam újra felmérni környezetem állapotát. Ha nem gondolok a végtagjaimban lév? fájdalomra, amit persze csak fejfájásom gyengülésével vettem észre, akkor talán lesz lehet?ségem arra, hogy ellazítsam ?ket és végül kiszabaduljak.

Megszámlálhatatlan alkalommal láttam már filmekben, ahogy egyesek amnéziára hivatkoznak vagy, ahogy azzal az üres tekintettel teszik fel azt két vérfagyasztó kérdést „Te ki vagy? És én ki vagyok?”, de azt sosem gondoltam volna, hogy ezt ilyen szörny? átélni. Éreztem, hogy a válasz ott van a fejemben, de egyszer?en nem tudom elérni. Amint pedig megpróbáltam behunyni a szemem és megnyugtatni magamat, olyan er?s villanások és emlékfoszlányok jelentek meg el?ttem, amik csak még idegesebbé tettek. Talán azért, mert egyiket se láttam tisztán, talán azért, mert egyik emlékemet sem tudtam elérni vagy értelmezni, de legf?képpen azért, mert még így sem láttam semmi értelmet ittlétem fel?l.

Oké, vége a reklámszünetnek, eleget hallottunk már a… na, tessék, még reklámok se jutnak eszembe. Szóval, igen, kiszabadulni. Lábakat felemelni, kezeket alatta átvenni, kibogozni a bokáimat elszorító kötést és végül felállni és egy megfelel? kijáratot keresni, még miel?tt totálisan elvesztem a józan eszemet.

Ebben az egészben talán az volt a legjobb, hogy ha akár csak egy percre jutok is ki az utcára, akkor máris meg vagyok menekülve. Azért voltam olyan biztos ebben, mert ha az ember egy meztelen megkötözött pasast lát futni az utcán, akkor általában els? dolga az, hogy átmegy az utca túlsó végére, aztán hívja a rend?rséget. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Legalább a humorérzékem megvan, már ha ezt az er?sen fekete kijelentést humornak lehet nevezni.

A mozdulat ennyi id? után nem volt annyira nehéz, viszont azt se mondanám, hogy úgy ment, mint az egyszeregy. Jó dolog tudni, hogy a szívem még vert, de furcsa volt érezni, ahogy az egész testemen végigmennek ezek a lassú majd gyors pumpálások, mintha a gépezet meg sem állt volna, csak jelezne folyamatosan. Elképzeltem a testemet, belülr?l, mintha emberek dolgoznának benne és hirtelen az egyik munkás ráordítana a nyakkend?s vezet?re:

– F?nök! Kezdünk kifogyni az üzemanyagból!

– Nem lehet mit tenni, valahogy ki kell húznunk, ha holnap is dolgozni akarunk még.

Ebben a beszélgetésben volt valami. …ha holnap is dolgozni akarunk… mintha a testem tudná, hogy valami nincs rendben és elkezdi felhasználni a vésztartalékjait.

Azt nem tudom, hogy mennyire vagyok vékony, vagy hogy eddig milyen életet éltem, de azt tudom, hogy nem vagyok annyira kigyúrt, így nem számolhatok túl sok energiával, csak egyetlen egy dologgal: a túlélési ösztönömmel. Mennyire akarok életben maradni?

A kezem végre szabad most akkor próbáljunk meg felülni…

Ahogy a felszín fele közeledtem, rögtön megszédültem és már zuhantam is vissza a padlóra, egy szép nagy koppintás pedig emlékeztetett arra, hogy semmit nem tudok a kilétemr?l, illetve arra, hogy ilyet többet meg ne próbáljak, mert akár el is ájulhatok, és azt nem akarhatom.

Hogy miért nem akarom? Azt hittem erre már magatoktól is rájöttetek: Valaki megkötözött engem. Valaki leszedte rólam az összes ruhát. Valaki itt tart engem és ki kell jutnom.

Úgyhogy lassan felültem, ügyelve, hogy a vér a fejemben maradjon, és ne rohanjon úgy el, mint a tengerfotó gyalogkakukk a prérifarkas el?l. Megpróbáltam megmozgatni a karomat és a kezemet.

Amennyire a kötél engedte, úgy elvégeztem egy kis bemelegítést, majd csendesen hozzáláttam a lábamon lév? csomó kibogozásához. Nem volt egy bonyolult csomó, de ahhoz eléggé er?s, hogy ne tudjak bel?le kimászni, és persze ugyanez vonatkozott az összekötözött kezeimre is, ami eléggé megnehezítette a lábam kiszabadítását.

Miközben a csomóval foglalkoztam nem mertem körbenézni. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy az agyamba a lüktet? fájdalom egyre er?södik és persze éreztem azt a láthatatlan szemet, ami valahonnét figyel engem. Persze tudtam, hogy az egész csak a fejemben van, hiszen ha figyelnének, akkor valószín?leg már bejöttek volna és megajándékoztak volna egy pár er?s ütéssel, hogy legközelebb kétszer is meggondoljam, miel?tt szökni próbálnék. Átlagos paranoia, de persze nem alaptalan. Tudom, hogy van itt Valaki, aki megkötözött engem. Tudom, hogy valahol a közelben ólálkodik, de azt nem tudom, hogy most éppen merre van, és mit csinál. Talán ezért nem mertem körbenézni és talán ezért volt az, hogy el?bb foglalkoztam a két lábra állás kérdésének megoldásával, mintsem azzal, hogy egy kijáratot keressek ebben a nagy fehérségben.

Igaz, hogy el?z? fejkoppintásom elvileg tapasztalatban gazdagított engem a lassan járj, tovább élsz – elvben, mégis újból gyorsan akartam felállni, amivel persze csak egy újabb ájulást idéztem el?. Szerencsére a fejemet ért ütés elég volt ahhoz, hogy felébresszen, de nem elég nagy ahhoz, hogy komoly károkat okozzon az agyamban, bár ki tudja, lehet, hogy amnéziát okozott. Ezt a jelen körülmények között nem hiszem, hogy biztosra tudnám mondani.

Jót tesz a humor, mosolyt csal az arcomra. Nem tudom, hogy miért, de amint poénosan kezdem látni az egész helyzetemet, vagy csak elképzelem az els? öreg hölgy arcát, aki meglát az utcán – hiszen mégis, ki más jönne veled szemben egy csodás szupermodell helyett, mint a nyolcvan éves Erzsi néni a helyi boltból – és máris boldogabb vagyok egy sorral.

Miután végül sikeresen felálltam akkor volt esélyem, hogy igazán körbenézzek ebben az egész helyiségben:

Egy ablaktalan, tisztán fehér szoba volt, mindenféle bútor és egyéb kiegészít?k nélkül. Körülbelül háromszor fordultam körbe, amíg végre megláttam az ajtót kiolvadni a falból.

Azonnal odarohantam és persze megpróbáltam kinyitni. Nem volt más, csak egy egyszer? faajtó egy rézkilinccsel, mégis ellenállt annak az er?s vágyamnak, hogy kiszabaduljak innét.

Ekkor tört ki rajtam az igazi túlélési ösztön. Éreztem, ahogy az egész testem átforrósodik, ahogy megfeszülnek az izmaim és gondolkodás nélkül vállal nekirontottam az ajtónak. Éreztem az ütés viszonylagos sikerét és persze kudarcát is. Sikerét, mert éreztem, ahogy a zárat tartó szerkezet egy kicsit megmozdul illetve kudarcát, hiszen nem sikerült azonnal áttörnöm a szabadságomat gátló falakat és a vállam – bár ezt nem tartottam lehetségesnek – elkezdett még jobban sajogni.

A hetedik nekifutásra sikerült csak kitaszítanom az ajtót a helyéb?l és megfogadtam magamnak, hogyha valaha élve kijutok ebb?l a hófödte pokolból, akkor beiratkozok egy edz?terembe és addig gyúrok, míg a karom akkora nem lesz, mint most a combom.

Az áttörés szó szerint letaszított a földre, én pedig taszítottam magammal az ajtót, ami nem okozott egy igazán kellemes landolást, de ami a legfontosabb: sikerült.

A boldogság, amit akkor éreztem csupán másodpercekig tartott, ugyanis ugyanazt a szobát láttam feltápászkodva magam el?tt, mint amit elhagytam. Amikor pedig körbe akartam volna nézni, éreztem, ahogy egy injekciós t? belefúródik a nyaki ver?eremet véd? gyenge húsba és valamit egyenesen az érrendszerembe juttat.

Azonnal tudtam, hogy mi fog ezután következni. Elterülök a földön, fogva tartóm újra megkötözi a lábaimat és vagy átvonszol abba a szobába, ahonnét kitörtem, vagy egyszer?en csak itt hagy, hiszen ez a szer emlékezetkiesést is okoz, így nem kell miattam aggódnia… csak tudnám, hogy miért teszi?

Utolsó pillantásommal megláttam egy újabb ajtót, azt hiszem az is fehér volt, rajta egy megfigyel? réssel, majd pedig éreztem, ahogy az esést?l testem elfordul t?le és a másik irányba néz, eltakarva ezzel a kijáratot és a lehet?séget, hogy egy pillantást vessek kínzómra.

… H?sünk lábát most nem kötelek, hanem bilincsek tartják majd egybe. A kezeivel nem foglalkozik ez a furcsa ember, de gondolatait egy diktafonon örökítette meg:

– Érdekes. A második szobán még senki sem jutott keresztül. Az ajtó és a zár er?ssége általában megtörte az alanyokat és egy-két próbálkozás után feladták, sírva könyörögtek, hogy fedjem fel magamat és végezzek velük. Kívánságukat persze teljesítettem, de ez az egyed más. Úgy t?nik, benne az életben maradás vágya er?sebb. Ennek a szobának a zára a leger?sebb, de ha ezt is képes legy?zni, akkor kénytelen leszek vele is végezni, akárcsak a többivel tettem, hiszen ez a szoba már az utcára vezet.

Megjegyzés: Az altató hatása továbbra is húsz vagy harminc perces id?tartamot foglal magába.

 

Az egyetlen dolog, amit ez a lelkes kutató nem tudott, hogy elhibázta a vénámat. Az altató nem jutott el a szervezetembe, de maga az érzés elég volt ahhoz, hogy tudjam, most mit kell tennem és el is játszottam a szerepem. Amint elhagyja a szobát el fogok kezdeni számolni és ha letelt a húsz perc újból felkelek, de most már más lesz, mert már tudom hogy mi vár rám…és emlékezni is fogok rá…

 

1…2…3…4…5…6…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.12.13. @ 11:00 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 47 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.