Kavyamitra Maróti György : Attila elmegy

– ma hetvenhárom éve halt meg a Költ? –

A történés el?tt szubjektív, lírai bevezet?

Nagyon fáj, tudod? Még mindig
nagyon fáj!
Pedig hány éve is annak már?
Fölkeltél az asztaltól, felvetted másoktól
kapott kopott kabátod.
Köszöntél Etusnak
és a gyerekeknek.
Zsebedbe három utolsó
leveled tetted,
és megindultál a sáros-havas úton
a szárszói posta fele.
Elindult akkor minden:
nemzet pusztulása, szerelmek halála,
az ember hallhatatlan magánya,
de te már mentél visszafoghatatlan.
Nem mondom én – hogy mondhatnám? –,
hogy megérdemelted sorsodat. De
hogy várható volt, azt tudom: és tudtad.
Hisz még nem nagy az ember, és te törpék
közt voltál hatalmas.
Csak hát k?be
tejfoggal haraptál; mindig siettél –
bár el nem maradtál -, és nem csak
makacsul mondtad, élted is vélt igazad.
És töltött fegyver helyett – mit az ember
szívének szegezhet – a vonatkereket vetted.
Nagyon fáj, tudod? Pedig hány éve
is már annak?
Bár születtél volna Indiában,
hol éjjel a vadak zöld szeme
cikkan a dzsungelen által, és
nem ezen a Tiszatájon,
hol vadak közt élted le életed.
Bár ott ülhetnél még csillámló
sziklafalon, és kedves vacsorád
melegét élveznéd: ami Neked
sohasem jutott!

Halkan kopogtatott.
Az ajtón a verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybet?kkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”
Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.
Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.
De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón.
Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb… Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!
„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.
Azt eddig észre sem vette, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz ill? mód összekészített batyu hever.
Vértolulásos tekintete most kapta el a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett homi mindent elmondott.
Levélnek, levélnek lenni kell!
Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.
„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot,  és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!
UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”

Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem n?tt a szájáig, csak bels? monológ formájában sz?költ benne.
„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy…
Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok! 
Filiale leánynyelv… magyar nem francia… cs?dtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”
Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.
De hát ? nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költ?i szerepjátékok…
Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ? a barátja kedvesével kezd?
„Akkor….miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.
Csak állt meghülyülve az ajtó el?tt, és semmit sem értett.
„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”
Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ? már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?
„Gondolkodom: mért siessek? itt egy n?… n?sül…n?szni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”
„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”
Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé.
„Nem sok” – gondolja a Költ?, aztán meg: – „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha n? lennék kurva lennék…”
„…ingyen…”
Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcs?n…
De még marad.
Érzi, hogy a folyosóra néz? ablakok függönyei mögül nézik ?t a lakók.
Nézik és röhögik.
A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, ?zike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.
A gondolatképb?l szóképek gurulnak el?. „Ímhol, ?zike léptekkel a lány…”

H?vösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délel?tti pihen?jüket akarod elrabolni holmi el?adással a költészet hatalmáról.
Megérkezik a Költ?, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komolyarcú fiatal lányt, aki az el?adást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.
„Ímhol ?zikeléptekkel a lány…”
Szántó Judit el?adóm?vész.
A költ? körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely  mély tiszteletr?l tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az el?adás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.
És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?
„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”
„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”
Egy szál tör?dött, félig sem töltött Leventét kotor el?, és rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.
Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.
„Mily szép vagy, milyen gyönyör?. Mindenütt kerek és gömböly?… minden n? dögöljön meg… impotencia…túl az ó potencián…”
Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthet?, hogy Juditnak elfogyott a türelme.
„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj ma is… nem fáj…jáf…kár…rák…”
Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.
Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.
Reméltél még valamit, Attila?
„Jutkám, csapódj! Én szép sz?ke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán – „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”
Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcs? felé.
Álláskeresés? Igen, álláskeresés.
Önéletrajzot kell írnod Attila!
„Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”
Ezt mondogatja magában görcsösen a Költ?.
Eléri a lépcs?házat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.
Attila elmegy.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.02. @ 20:55 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.