Lassan jön a lift. Állok előtte, várok. Semmi nem sürgős, válogatom az újságokat, leveleket a postaládából. Annyira elmerültem a szelektálásban, hogy szinte megijedtem a bejárati ajtó csapódásától.
Mellém röppen két tini lány. Nevetgélnek, fecsegnek. Ismerem őket a lépcsőházból. A köszönést mellőzik már régen. Engem sem zavar a másféle világuk.
— A holnapi bulira vetted azt a vacakot? — int a reklám szatyor felé a fejével a festett vörös hajú.
— Miért? — kerekedik el a szeme a bronzos melírosnak.
— Hááát, te tudod, az a srác nem bukik erre a cuccra… — Cigarettát vesz elő a zsebéből.
— Még rágyújt — ijedek meg, úgy is kicsi a lift, levegőtlen, de nem, csak tartogatja, várja a hatást.
— Nem is azért vettem… ne hidd, hogy nem tudom… a múlt héten te is voltál vele!
Nagyot nézek.
— Na ja, nem egy nagy szám a gyerek!
— Ki az manapság? — gondolom.
— Azért utána… abban a fehér Mazdában nagyot alakítottunk…
— Ugyan már, az tavaly megvolt nekem, mit akarsz? — fordít egyet a rágógumiján.
Megérkezik a lift, beugranak, gombot nyomnak. Én pedig elindulok a lépcsőn. A többi részlet nem érdekel.
Rovom a kanyarokat felfelé és gondolkodom. Nyolc emelet van előttem, nem sietek. Lassan felérek a lakásom elé. Kulcsot keresek, majd a fürdőszobában kezet mosok. Kilépek az erkélyre, friss levegőt szeretnék. Letekintek. Négy sávos csomópont, autók tömege… friss levegő?
A járdaszigeten megpillantom azt az idős házaspárt, akik itt a közelben laknak. Életkoruk megállapíthatatlan. Lassan lépegetnek át a zebrán, kézen fogva. Mindig így járnak, csendesen beszélgetve. Micsoda különbség, az előbbi kép és ők… Színes, tarka világ.
Érteni próbálom mindkettőt, ez utóbbit könnyebb.
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showamusic&id=1062&catid=n
a zeneszerző (Karády István) engedélyével
Legutóbbi módosítás: 2010.11.21. @ 11:39 :: Sonkoly Éva
