Négy nap nemalvás után, úgy éreztük, hogy elpusztulunk, ha nem alhatunk végre. Megjegyzem, az utolsó előtti éjszaka, a főnök 45 percnyi időt – írd és mondd – engedélyezett pihenésre.
Ez abban a fáradtsági fázisban, arra sem elegendő, hogy rendesen kilazítson az ember, vagy az alvás küszöbére juthasson. Így hát csak feküdtünk feszült idegekkel, tudva, hogy mindjárt ordítják az ébresztőt.
A negyedik este, ha nem alhatok, talán ölni tudtam volna. Sötét volt. Embereken keresztül tapostam be magamat a sátorba. Nyögni bírtak csak, különösebben egyik sem bánkódott. Kvázi ájultak voltak. Végre találtam egy talpalattnyi helyet, éppen annyit, ahová a bakancsom lefért.
Megvan a hely, ahol aludni fogok, így döntöttem! Jobbra, balra nyomkodtam mindent, hogy helyet kerítsek magamnak. Valakinek a fejébe rúgtam… Rendesen lehordott a sárga földig, aztán aludt tovább. A fegyverem szíját a derékszíj alá csatoltam biztosítékul, hogy el ne vesszen, azért ugyanis hadbíróság járt.
Lefeküdtem a vasakra, a haditechnikára. Valami keményre pakoltam a lábamat, még meg is mozdult.
Így lehetetlen lesz elaludnom… akkor meg meghalok… Ez volt az utolsó gondolatom! Ilyen gyorsan, még soha nem aludtam el életemben, talán két másodperc alatt, olyan mélyen, hogy az már szinte kóma lehetett. A felületeset nem, de a mély alvást a szervezet minden körülmények között visszaköveteli.
Senki nem kiáltott ébresztőt. Nagyjából egyszerre ébredtünk… pihehten!
Öt éjszakára 7 óra alvás elosztva, hihetetlenül kevés, mégis regenerálódtunk.
Rám förmedt az őrmester: ” Vedd le már végre a bakancsaidat a fejemről!”
Odanéztem, hát tényleg ott voltak. Leemeltem a bakancsaimat lábastól, a fejéről, feltette a tányérsapkáját és kimasírozott a sátorból. Azután összekaptuk magunkat és sátorbontás után indultunk a másfél napos hazavezető útra.
Na, ez a hazavezető út akkor a laktanyát jelentette.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.23. @ 10:56 :: Boér Péter Pál
