Uram, nem vagyok méltó,
sosem voltam,
s nem leszek már,
b?ntudatot próbáltak oltani belém,
amikor gyermeklétem nem tudta,
miféle feln?tt játékba visznek,
ahonnét nincsen visszaút,
ha elfogadom, s ha nem,
kiszakadok; aztán egy életen át
vizsgálhatom magam,
miért nem ott vagyok,
ahol kéne lennem,
hiszen ?k biztosan tudják,
mert ott vannak, ahol én nem.
Hiszen Te csináltad a feln?ttséget,
mondd, helyes ez így,
hogy elváljon minden él?, és a halál
oldja-folyja össze azt, mi egykor egy volt?
Meg kit?zted azt a titkos zászlót ránk,
hogy bizton észrevégy – a lelket,
mit Te látsz, még én sosem,
s nekem azt mondták,
bennünk van és bonyolult,
kinek van több baja,
a lelke is jól összetett,
szerintem csak beteg;
habár a lélek egykorú,
ha van, és egyszer? vagy fiatal,
mert vagy figyel a másikra,
befelé s ki egyszerre tud,
titkát a társán látja meg,
kivel kacsint,
és akkor isten pillogott,
és nincs leleplezés,
mert lepel sincs,
és titok sincs talán,
a lélek is oly áttetsz?,
zászlónak sem járhatja meg,
az Úr nem hadonász,
nem szurkoló a b?n és jó örök csatán,
mert azt is feln?ttségbe törve-zárva
tudja ki tudja,
macskámat nézzed,
nézd a gyermeket,
vagy figyeld meg a kisdedet,
hát hol a b?n;
csak annak van, ki elhitet -,
ki még vagy már de tud,
annak minek?
Legutóbbi módosítás: 2010.04.14. @ 21:15 :: Petz György
