Törpeharcsák csevegnek, lent a mélyben, az árral szemben, kávébarna, rút Duna vízében. Törpeharcsa Zsuzsi néni Törpeharcsa Rózsikának éppen kulináris recepteket ajánl.
Bánja is Rózsika, hogy nincs nála a receptes füzete.
Ahogy Zsuzsi néni elmondta ezt a kis hal, ebihal-csemegét, kukac-desszerttel, a harcsanyál összefut a számban. Főleg a barnavíz-mártásban hentergetett kukac-desszert csiklandozta az ínyemet.
Kicsit feljebb egy csapat életvidám ifjú kukac épp a nagybetűs életre készülődött, barna Dunavízbe henteregve.
– Nézzed csak, Rózsika, éppen ott jön az általam előbb említett desszert. Kóstold meg! Ízlik?
A nagybetűs élet értelmét ezzel el is érték a kukacok.
Harcsa Marcsa kérdezi harcsa Csabit.
– Mondd, te hiszel a vízen kívüli életben?
– Ó, te hízott pondróevő, ne nézz már lükének, ott nincs is víz! Akkor hogy jussunk rendesen oxigénhez?
Eközben rönkök sodródtak el mellettük. Laci bá’ bölcs öreg harcsaként megjegyezte.
– Az nem olyan egyszerű, gyerkőcök. Ezek a nagy korhadó izék, a nevüket nem tudom, valahonnan az „űrből”, a vízen kívüről csapódtak valahogy be. Még a nagyapám mesélte, hogy látott igen furcsa élőlényeket, akik azzal foglalatoskodtak, hogy fondorlatos módon, harcsákat etetve azokat kirángatták a „világűrbe”. Gyula bának sikerült visszavergődnie, de semmi érdemlegeset nem tudott mondani, mert olyan kábult volt az oxigéntöbblettől. Egy biztos, kopoltyúzni ott nem lehetett.
Ekkor irdatlan csobbanással egy szörny kinézetű élőlény – négy kiálló, nagy csáppal – zuttyant be a vízbe. Visszatetszést keltett bennük iszonyatos külseje.
Itt Víziában – harcsául ez egészen másképp van, de nem lehet leírni – sosem láttak még ilyent.
Csak süllyedt, és mielőtt elérte volna a biztonságot nyújtó Duna fenekét – Víziában -, elkezdett kalimpálni, hogy rossz és undorító volt nézni. Ami még nagyon furcsa volt, nem volt kopoltyúja és gúvadt a szeme, már amennyire meg tudták ítélni, hogy mi micsodája. Mintha pánikba esett volna, pedig a víz biztonságában volt. Mintha menekült volna belőle. Mikor elérte a víz felső határát, egy ugyanolyan csáp, mint az övé, utánanyúlt és kirántotta a „világűrbe”. A borzalomtól megmelegedett a vérük. Még az ük-ükunokáknak is el kell majd mesélniük.
– Na, Gazsi, jó hogy itt voltam, majd’ belefulladtál. Te vakmerő, ne szédelegjél már, túlélted!
Legutóbbi módosítás: 2010.01.20. @ 08:00 :: Boér Péter Pál
