Szakadék szélén pengeél f?szál
élesre metszi a h?s leveg?t.
A katlan mélyén szenderg? város
ködpólyába bugyolált csecsem?,
ha fölsírna sem hallanék hangja ide,
hol sziklakatonák közt menetel?
rabnép az erd?, de fohászkodva
szabadságáért a fényre feln?,
fekete felh?k takarta nap
ha kipattan, szivárványból izzó
hidakat ácsol haraggal,
és árnyékkévékbe gy?jti a csöndet
a fenyves szélén.
Ha kopár kedvedhez csak a kék-szürke,
s a méregzöld passzol, ha már vesztes
önmagadra sem haragszol, amit kerestél,
rájössz, hogy seholse’ nincsen,
és elherdáltad sosemvolt kincsed,
a múltadba vezet? emlékút
ha idefut, hazátlanságodból
kivándorolni csak ide tudsz.
Emlékbeli táj, elmémben álmodó,
valóként vetítsen szemem,
s a pillanat igézetében
táguljon jelenné gömbid?,
égjen a távol!
Legutóbbi módosítás: 2009.07.25. @ 21:24 :: Nagy Katalin Erzsébet