A front egyre közeledett, mintha állandóan az ég dörgését hozta volna a vihar szele. Mindenki menteni kezdte, amije megmaradt a novemberi német dúlás után, és amit abból még értékesnek gondolt.
Hová is dughatta volna, mint az anyaföldbe. Minden házban, putriban és gangosban csomagoltak az asszonyok, mert – most még akármit ehetünk, de aztán lesz-e mit!?
Pincék mélyén falazták a kis fülkékbe rejtett értékeket, éjszakánként kertek végében ásták a vermeket. A gondosan csomagolt zsírosbödönök, a rengeteg hamuba soronként lerakott füstölt kolbászok és sonkák t?ntek el szem el?l, a frontot túlélni és nem éhen halni akaró lakósság leleményéb?l.
Vasanits bácsi titokzatos arccal jelent meg a fodrásznál.
– Nászurammal úgy gondoltuk, hogy senkit nem avatunk be, csak magát szomszéd. Egyedül egyikünk se tudná elásni, amit el akarunk dugni, hát segítsünk egymásnak. –
És egy egész éjszaka dolgozott náluk Blázsovics papa és Károly.
A finom óborral teli hordókat bezsúfolták a pince hátuljába, falat emeltek elé, csak egy 200 literes csiger-boros, és egy 20 literes rumos hordót hagytak kint. A friss fal elé pedig mindenfélét halmoztak, a lomokat beszórták földdel, mintha id?tlen id?k óta nem bolygatta volna azokat senki.
– Ezekre a kint hagyottakra dobjunk csutakévéket (csuta=kukoricaszár), így elég könnyen megtalálják, nem fognak tovább keresgélni – mondta valamelyik, és szépen be is takargatták a csalóka hordókat. Egy másik éjszaka pedig apósánál dolgozott a fodrász. Az ékszerbolt készletét és az eladásra való órákat kellett biztonságos helyre elfalazni.
A németek visszavonultak a Sió északi oldalára. Ezután kezd?dött meg a menekülés. A Csend?r �?rs is kezdett pakolni. A parancsnok szomorúan búcsúzott borbélyától.
– Magukat sajnálom itthagyni, szerettem ezt a falut. Csak egy autóval mehetünk, el kellett dönteni, hogy mit pakolhatunk fel, és mi marad. Van egy szép hálóbútorunk, azt szívesen felajánlanám. Ha megmentenék és nem jövünk vissza, akkor legyen a maguké. Ha visszaenged a szerencse, akkor elszámolunk. A sógorom m?bútor-asztalos. �? készítette nagy gonddal, de ha életben maradunk, csinálhat újat. A nappali antik, ahhoz ragaszkodik a feleségem…viszünk annyit, amennyi felfér a teherautóra. Elindulunk…ki tudja, mi lesz?! –
Amikor kifordult a megrakott autó a boltozatos bejárat alól, a parancsnok felesége így köszönt el:
– Lózer itt marad. Mindent hordjanak át vele, amit itt hagytunk.
– Mint a patkányok! – mondta valaki, de nem kapott választ. Azzal széledtek szét a bámészkodók, hogy jó érzés? ember nem örül a másik bajának, pláne, ha az soha nem is ártott neki semmit.
Így történt aztán, hogy egy szép hálószobabútort a borbélyhoz, egy konyhabútort pedig Blázsovicsékhoz cipelt át – Lózer segítségével – Gyuri bácsi és Károly.
Még egy fekhely is járt a konyhabútorhoz. A két ágyvég pont olyan halványzöldre festve, mint a kredenc. Az biztosan a konyha sarkába, a kiscselédnek szánt ágy volt. Az egyik kamrát berendezték vele a pékék, oda Lózer beköltözött, immár civil ruhába öltözötten.
– Jöjjön Pataki úr, van ott még hasznos holmi. –
És hordta még Magda néni is a gyönyör? zománcedényeket, porcelán étkészleteket, meg egy gondosan megtöltött kamra tartalmát: finom bef?tteket, savanyúságokat, kis és nagy üvegekben.
– Gyüjjön maga is Arankám! – invitálta a fiatalasszonyt.
– Jaj, én nem akarom más élelmiszerét elhozni… – szabadkozott gyorsan ?. – Azt úgyis Lózernek hagyták itt – vette el az élét annak, ami el?bb csak önkéntelenül csúszott ki a száján.
A férfiak négy hatalmas, domború fedel?, zöld ládát cipeltek át, amib?l kett? Arankáé lett. �? nagyon megörült a tágas �?csend?rládáknak�?, szépen kibélelte friss illatú, aranysárga szalmával, egyenként újságpapírba csomagolgatta a finom porcelánjait, féltett készleteket, és gondosan elhelyezte az egyikben.
A másikba, rendben hajtogatva a ruhanem?k java került.
A szekrényben hagyták Károly t?zoltóruháit; a posztó díszegyenruhát és a csíkos vászon szürkét is, meg az asszonykának egy régi, nagyrózsás pongyoláját, mert azokat úgysem sajnálja senki, ha elvinnék.
– Valaminek maradnia kell, azt úgysem hiszik el, hogy amink van, azt mind viseljük. Így majd nem kutatnak tovább ruhák után -, bölcselkedtek.
Pár nap múlva Károly úgy döntött, hogy porcelánt meg üveget vehetnek a háború után, ha életben maradnak, de ha nem lesz mit enni, akkor meg úgysem lenne rájuk szükség, tányér nélkül is éhen lehet halni.
Átrakták hát a ládából egy nagy ruhás-kosárba a drága, törékeny holmit, és helyére mindenféle élelmiszert csomagolva, a ládát elásták a kert végében. A vékát, a törékeny holmival levitték a pincébe.
– Edény úgyse kell nekik, ne félj! – vigasztalta férje az aggodalmaskodó Arankát.
*
A ház folytatásában nagy, a Kálvária tövéig nyúló kert terpeszkedett, benne masszív, cseréptet?s kukoricagóré állt, amit hatalmas, félig a földbe süllyesztett téglaépítményre emeltek.
Abban volt a Nemes nagykereskedés raktára. A hosszú, pinceszer? tároló hely oldalának teljes hosszában, jól záródó ablakok sorakoztak. Szell?ztethet?, száraz és tiszta alagsor volt. Ezt jó el?re kiürítették, mert a ruházati cikkeket féláron kiárusították.
Vitte a nép, mint a cukrot. Szánalmasan, egymás kezéb?l kapkodva ki mindent.
Képesek voltak kicsit össze is verekedni egy-egy darab ruháért.
Amikor már szinte üresek voltak a polcok, egy elkésett öregasszony esett be az üzletbe.
– Má semmi se gyut nékem? Abba a nagy dobozba mi van ott fönn? – mutatott a kifosztott bolt legfels? polcán árválkodóra.
– Szemfed?k – volt a sajnálkozó válasz. Az asszony kicsit hökkenve nézett, aztán „hoci-nesze”, intett.
– Add ide gyerekem, jó lesz ais valamire…
*
Példás összefogás következett. Minden férfi el? tudott állni valami használható javaslattal.
A raktárpincében a két oldalt sorakozó boxokat megtöltötték friss szalmával, és szóltak az utca lakóinak, hogy válasszanak maguknak egy-egy oszlopközt. Amikor ideér a front, minden tülekedés nélkül foglalhassa el a „berendezett” helyét mindenki. Napokig hurcolkodtak, hogy a szükséges holmiknak megfelel? helyet találjanak. Vizet, élelmiszert és f?t?eszközt is vittek be, amit akkor lehessen felhasználni, ha csendesedik a harc, és ha nem kell attól tartani, hogy a füst elárulja a bent lév?ket.
Kívülr?l az egész pincét körbetámogatták csuta-kévékkel, úgy, hogy a felületes szemlél?nek fogalma nem lehetett, hogy a góré alatt más is van, mint k?talapzat. A bunker tökéletes búvóhelynek látszott.
*
A két nyilas család egyikének – akik rettegésben tartották a falut – két menekül? fiát ismeretlenek agyonl?tték a község határában. A részvét apró jelei itt-ott felfedezhet?ek voltak, de ezt a „véget” el?re ki lehetett volna számítani… nem igazán keresték a tettest.
A másik családban pár éve történt már egy tragédia, amire szintén azt mondta már akkor a falu népe, hogy „Isten nem ver bottal”.
Amíg a feln?ttek a vendégeikkel múlatták az id?t, a gyerekek – akik közül egy sem volt több tizennégy évesnél – magukban játszottak.
No, és mit játszik egy katonagyerek? Hát katonásdit. S?t, kivégz?sdit.
Apjuk – óvatlanul az el?szoba fogasán lógó – puskáját a nagyobb fiú büszkén mutogatta fiatal barátainak, hogy nekik ilyen is van.
– Te, és ezzel l?tt is már az apukád?
– Azért van a puska, te buta! A hazaárulást meg kell torolni…
– Jó, akkor játsszuk azt, hogy mi vagyunk a hazaárulók. Akkor hogyan „torolnál”?
– Álljatok sorba – lökte fal elé a vendéggyerekeket meg az öccsét a nagyfiú, akivel már jól megértette az édesapa, hogy a nemzetet hogyan kell megvédeni a nemkívánatos elemekt?l.
– Piszkos, alja népség, pusztuljatok! – szavalta és rájuk fogta a fegyvert.
– Te, ezért haragudni fog apa – próbálta figyelmeztetni a kisebb fiú.
– Ne majrézz, észre se fogja venni, különben, sincs megtöltve. Töltény nélkül ártalmatlan… Na, ide figyuzzatok: Így jár mindenki, aki ellensége a nemzetnek és a tiszta fajunknak! – Aztán meghúzta a ravaszt…
Öccsét a hasán találta a gyilkos golyó.
Rövid úton lezajlott egy tárgyalás, az összeomlott szül?ket nem büntették (a bajtársiasság nevében?) a nemzettestvérek…
Kés?bb a már nagyfiú is egyenruhában járkált.
A front közeledtével, az apát elszólította a vakbuzgó szolgálat. Amikor az anya már biztos lehetett az oroszok bevonulásában, fuvarost keresett, hogy – jobb híján – azzal meneküljön a még kiskorú fiával. A faluban akkor már nem állt szolgálatára senki. Csak egy gebét sikerült szereznie, és ketten elindultak a kertek alatt, a Sió partján. A ló nehezen birkózott a csúszós úttalan úton, a kocsi is csak egy könny? homokfutó volt, a falu határán alig jutott túl. Olyan szerencsétlenül borultak fel, hogy a folyó medrébe guruló alkalmatosság maga alá szorította anyát és fiát a jeges vízben.
Amikor megtalálták ?ket, már napok óta halott volt mind a kett?.
Egy este hatalmas robbanás rázkódtatta meg a falút. Nem hallatszott repül?gépzúgás, hát mindenki értetlenül tanakodott, míg ki nem derült, hogy a Sió-hidat kísérelte meg valaki felrobbantani, olyan ügyetlenül, hogy a beton ellenállt. A találgatás tovább folyt.
– Kik robbantottak? Van még itt német? Vagy magyar volt a robbantó? Nem lehetett valami nagy szakért?, hisz a híd még áll. –
A következ? detonáció már alig okozott nagyobb pánikot, pedig nagyobb volt az els?nél és pont déli tizenkét órakor robbant a híd. Voltak közeli házak, ahol a légnyomás kivágta az ajtót, és még a szárfa is kilazult a falból. Vérnyomok árulkodtak arról, hogy akinek sikerült a híd közepét a leveg?be repíteni, az maga is megsérült, elvonszolta magát, segítséggel bujkálhatott valahol, mert soha nem derült fény a személyére.
*
Ilike kisasszony a posta bezárása után beszaladt, hogy elmondja bátyjának, hogy papa és mama nem hajlandóak bunkerba menni.
Károly hazasietett a Sár-utcába, hogy jobb belátásra bírja a Pataki szül?ket, de ezt hajtogatta Mariska mama:
– A mi kis házunkat itt nem hagyjuk! Majd itt ülünk apátokkal a díványon és kérjük a jó Istent, hogy hamar elvonuljon felettünk a front.
– És, ha bombázni fognak?
– Ha elpusztul a kis vagyonkánk, akkor úgysincs miért tovább élnünk…- és semmi okos érv, könyörgés nem bírta ?ket jobb belátásra.
December 3.-án Jen?fi órásmester leszaladt a Koppányból, hogy vejénél megborotválkozzon, és tányéron vitt nekik egy szelet malacsültet.
– Olyan sokan vannak Karcsinál, hogy nem várhatom meg a soromat, én is kuncsaftot várok. Azt mondta, ha elfogynak, feljön, és majd otthon megborotvál. Ebb?l meg olyan sokat kaptunk, hogy elhoztam nektek a felét – tette le a ritka finomságot a konyhaasztalra. Megcsókolta az ágyán fekv? Ágneskét.
– Miért fekszel?
– Eltört a járógépe, pár órát viselnie kell, hogy ne zsugorodjon a térde, mert ki tudja, mikor vihetjük megjavíttatni – magyarázta anyja, de nagyapának soha nem volt türelme várakozni, már rohant is…
– Édesapám, ha jönnek az oroszok, azonnal siessenek ide – kiáltott utána a lánya. Felemelt karjával csak úgy, mentében legyintett, de nem tartotta érdemesnek visszafordulni.
– Csend van még!
Nemsokára elfogytak a kuncsaftok a borbélyüzletb?l.
– Nem eszem most, el?bb megborotválom a papát, visszafelé a Gosztola bácsihoz is beugrom – mondta Arankának, a fehér köpenyre csak egy kiskabátot kapott magára, fogta a pakkot és elsietett.
Rendkívüli szép id? volt, melegen sütött a decemberi nap. Senki nem járkált, kihalt volt végig az utca, minden házban ebédeltek.
Ahogy befordult volna a Koppányba, nem akart hinni a szemének. Két steppelt ruhás siheder – vele szembe – egy géppuska-állványt gurított ki az utcából, és azt önmaguk körül forgolódó géppisztolyosok kísérték két oldalról, kezüket a lefelé irányított fegyveren, lövésre készen tartva.
Sarkon fordulva szaporára fogott léptekkel igyekezett vissza. Bepillantva látta, hogy az utcával párhuzamos Kálváriáról, szinte leözönl? oroszok öntik el az udvarokat.
– Csak úgy hömpölygött lefelé a sok pufajkás! – mondta kés?bb.
Neje épp szedegette a megszáradt ruhákat az udvari kötélr?l.
– Davaj, davaj! – hangzott valahonnét, és elrohant mellette két katona a kert fel?l, a kapu irányába. Emlékezetében örökre megmaradt, hogy csak úgy csapkodta fiatal arcukat a prémes sapka (usanka) két, lelógó füle. Megrémülni sem maradt ideje, mert férje termett mellette.
– Azonnal a pincébe!! – csak letette a szerszámos kis pakkot valahová…
De már Lózer is ott termett, Ágneskét a rácsos ágyával együtt kapták fel, és ahogy vitték, körülötte rohanva látta, szinte az egész utcájuk népét.
– Most mi lesz? – hallotta anyu hangját, ahogy öccsével a karjában el?ttük szaladt.
– Ideért a front. –
A pincét azonnal eltorlaszolták, amint a várható utcabeliek belül voltak. A férfiak végigjárták a boxokat, hogy megállapítsák, hiányzik-e valaki. Még a legöregebb házaspár is ott kuporgott.
Róza asszony – az órás felesége -, a t?le megszokott módon kezdett fulladozni, de veje rászólt:
– Mama kérem, most ne kapjon szívrohamot, ez nem arra alkalmas id?pont. – És Róza mama nyelt egyet, rögtön le is mondott a szokásos jelenetr?l, amir?l mindenki tapasztalta már, hogy az úgysem más, csak figyelemfelkelt?, és nem igazi roham.
Akkora aknat?z váltotta fel az addig szinte lusta csendet, hogy azt hitték a bujkálók -, ha egyáltalán kiszabadulnak valaha innét – a falunak csak a hamuját találják.
A harc egész hajnalig nem szünetelt. Egy ablakrésen lobogó t?z fénye világított be. Amikor besötétedett, a kukucskáló azt vélte látni, hogy talán az egész utca ég.
Három kicsi volt velük, Magduska, Pataki Árpika és Nemesék Péterkéje. Hol az egyik, hol a másik apróság sírt fel.
– Az ilyen nyávogó macskákat nem kellett volna idehozni. Elárulnak bennünket a sírásukkal – morgott az öreg Bándics bácsi.
Hát jobban tette volna, ha meg se szólal. Nekik soha nem volt gyerekük, és ezért eddig együttérz? tisztelettel sajnálták ?ket. Ezzel a kijelentéssel aztán az öreg, magukra zúdította mindenki haragját.
– Vén h…e, maga már épp eleget élt, inkább maga maradt volna kint…- sziszegte Margit, de kiabált is volna szívesen, ha mert volna.
Hajnalra csend lett. Kísérteties, ijeszt? csend.
Blázsovics bácsi és Károly tanakodtak, hogy ki kellene kémlelni. Lózerrel kióvakodtak. Soká tértek vissza.
– Bátran ki lehet menni, elvonultak egy szálig. De amit kint látni fognak… a legrosszabbra készüljön fel mindenki – mondták.
Valóban katasztrofális kép várt pékház két családjára, csakúgy, mint az utca népére.
Minden ajtó tárva, nyitva volt a házban. A lakások feldúlva, mindenütt bef?ttes üvegek, félig üresen, a legtöbb széttörve a földön, kiömlött tartalmából meredezve. A szobák felforgatva, Aranka összetépett, emberi ürülékkel összemocskolt pongyolája a padlón. A sarokban összerakott, csend?r hálóbútort össze-vissza dobálták. A szekrény oldalába egy géppuskasorozatot eresztett a vandál katona, hátha abba bújt az ellenség.
Kés?bb, amikor Alexandert megismerték, felvilágosította ?ket, hogy a pongyolát estélyruhának nézhették, az egyenruha is felb?szíthette ?ket, éppúgy, mint a szép bútor, no meg a csillogó fodrászüzlet illatszerei. Az ellenség jólétér?l beszéltek nekik az itt talált rekvizitumok.
Az üzletben minden fiók tartalmát az olajozott padlóra borították, fiókok többsége szilánkokra volt törve, és tégelyek üvegcsék, illat- és vegyszeres edénykék összetaposva. A tisztaszeszt és kölniket biztosan megitták, mert ilyen tócsákat nem hagytak… Egyik tükörbe belel?ttek…, a pakk kifordított bels?vel, szinte panaszolta; – hát ez a háború?
A konyhaasztalon hagyott malacsültet megették, a tányér kettétörve szomorkodott, mint amibe belecsaptak a lakoma befejeztével. Mellette állt egy baracklekváros üveg, benne egy savanyú-uborka darabja. Láthatóan azzal mártogatta a lekvárt a ruszki szoldát, így halmozva az élvezeteket.
Károly kiment, körülnézni az udvaron. Blázsovics is akkor lépett ki az ajtajukon.
– Maguknál is feldúltak mindent?
– Mindent, de a lisztes kamurát kíméték, csak egy zsákba eresztettek bele egy sorozatot…
A disznóólban négyb?l három hízó feküdt vértócsában, egy világgá mehetett a nyitott ólajtón. Az elásott holmira láthatóan nem találtak rá… De a pincében akadt, ami kellett nekik. No, nem a porcelán! Elvitték a vékát, egyszer?en kiborítva bel?le a féltett készleteket.
– Itt tényleg keresztül ment a front – ült le Aranka száraz szemmel, de belül sírva, kezében a teáskészlet egyetlen épen maradt csészéjét simogatva. Aztán megtalált még pár ép darabot, a cukortartót – igaz, csak egy füllel – a levesestál fedelét, három kistányért…
– Élünk anyukám! – ölelte át a férje. – Hozok t?zrevalót, gyújts be, én meg megyek, megkeresem az öregjeinket.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Pápay Aranka
