Avi Ben Giora. : Tűz a tanyán 5.rész

Nyomtatás

5. rész

Repültek a hetek észrevétlen. Minden napnak azonban megvolt a maga varázsa. Péter nagyon összebarátkozott Jánossal és Erzsókkal. Esténként, ha a ház már teljesen elcsendesedett, kiültek az udvarra egy–egy jó beszélgetésre. Néha Erzsók is hozzájuk csatlakozott.

– János bátyám, tudja mi az egyetlen nagy problémám?

– Mondjad csak Péter, hátha tudok segíteni!

– Először is az, hogy már alig van két hetünk, és kitudja, mikor jöhetek megint vissza ide. Itt úgy érzem magamat, mintha mindig itt éltem volna. Mintha csak egy időre elkerültem volna valahová, és most ismét itt vagyok. Nem tudom, hogy fogom majd ezt még meghálálni maguknak.

– Nem várunk hálát fiam. Nekünk az a legnagyobb öröm az egészben, hogy láthatjuk a sok boldog arcot, azt a határtalan örömöt a gyerekeken. Láthatod, szinte semmit sem adunk, mert a föld megtermeli azt, amire szükségünk van, és még adni is tudunk belőle. Csak az emberek nagyrésze nem szeret adni. Mindig többre és többre vágynak.

Egyszerű szavaival a föld–adta bölcs gondolatait mormolta el. Péter itta a szavait. Hogy elgondolkodott, úgysem vihetik magukkal odaátra, abba a másik világba – ha van –, és amit felhalmoztak azzal, hány embert tehetnének boldoggá mások is. A pénz az csak fogalom. Nincsen belőle sok, de ha véletlenül kell ez–az, akkor mindig van valami, amit pénzzé tudnak tenni. Amikor megszületett benne és Erzsókban az elhatározás, arra gondoltak, hogy majd egy vagy két gyereket örökbe is fogadnak. De elálltak a tervüktől. Na, nem a sok procedúra miatt, hanem elkezdtek számolni. Életünk derekán járnak már. Ha most magunkhoz vesznek két gyereket, akkor nem biztos, hogy be is tudják fejezni a nevelését, és útjára tudják bocsátani az életbe. Valahol bennük volt a félsz is, hogyha egyszer kidőlnek, akkor kire marad majd a gazdaság?

– Ki lesz, aki átveszi tőlünk ezt, amit évek munkájával teremtettünk meg? Akkor gondoltuk el, hogy jöjjenek csak ide azok a gyerekek, bánom is én, hogy kivel–mivel, és együtt élvezzük az életet velük, amíg tudjuk. Utána meg lesz, ahogy lesz. Senkink sincsen. Az Erzsóknak vannak testvérei és azoknak gyerekei, de sem ők, sem mink nem tartjuk a családi kapcsolatot. Az egyikük pont itt lakik a szomszéd tanyán, de több bosszúságom van belőle, mint hasznom. Még egyszer régen el is vittek miatta, mert nem akartam belépni a téeszbe, meg feljelentett ott ahol tudott, hogy „nézzek csak meg jobban azt az embert, a neve is Fekete, ki tudja milyen fekete ügyletei vannak”. De nem tudtak „bevarrni” akár hogy is mesterkedtek. Mi még a legnehezebb időkben is beszolgáltattuk azt, amit az állam lenyúzott rólunk, teljesen alaptalanul. Sőt ebből a lepedőnyi földemből is ellopott a sógor vagy hatszáz négyszögölt. Kértem én már többször vissza, de mindig elutasították, hogy ketten vagyunk és így is van elég nekünk. Igaz, neki vannak gyerekei, négy is, de elmentek, itt hagyta még az asszonya is. Egy uraskodni vágyó gazember, akinek az Isten pénze nem elég. Mielőtt maguk idejöttek előtte feljelentett, hogy megloptam, hol ott pont fordítva történt. Tudod Péter, az ember a rokonait nem válogathatja össze, mintha vásárban lenne. Azt csak a barátaival teheti meg.

– És Erzsók néni nem próbálta jobb belátásra bírni ezt a sógort?

– Jaj dehogynem Péter – vette át a szót Erzsók. – De mint a falra hányt borsó. Egyedül maradt mint az ujja, senki sem néz felé. A fene tudja, kik segítenek neki a háztájiban, mert persze megint a téeszben van, hiába tették egyszer már ki a szűrit. Ott is persze csak parancsol és uraskodik, de a népek félnek a nyelvétől inkább a háta megett, ha szólnak róla néhány szót. Már gyerekkorunkban is ő akart lenni mindenáron a vezérkos, pedig nem ő volt a legidősebb, de anyámnak, az Isten nyugosztalja, ő volt a kedvence.

– Na tegyük el magunkat hólnapra – mondta János nagyot nyújtózva.

– Hova sietsz annyira? Csak nem vagy fáradt? Mondja csak Péter, ha kérdezhetek, nem akar egy kicsit mesélni nekünk magáról?

– Szívesen mesélnék, de nincsen sok.

– Na, akkor az a kevés is érdekelne minket.

– Nem tudom kik voltak a szüleim. Arra emlékszem homályosan, hogy amikor még egészen kicsi voltam, hol ide, hol oda vittek. Aztán mindig ugyanoda kerültem vissza, ahonnét elindulhattam, mert ma is csak ez él az emlékeimben: egy nagyon hálóterem sok hasonlókorú fiúval. Pár névre és elhalványult képre még emlékszem magam is. Aztán amikor kitűnőre befejeztem a nyolc általánost, akkor jött a nagy dilemma. Nem csak nekem, az intézetnek is, ahol voltam. Szakmára akartak beíratni, mert akkor a jó szakemberek kellettek, de én nem akartam semmilyen szakmát sem tanulni. Így lett aztán gimnázium és utána már saját erőből az egyetem. Mert az érettségi után ki kellett költöznöm az intézetből. Elsőre felvettek a tanárképzőre. Kaptam valami állami támogatást, amikor kiléptem az intézet kapuján, abból szereztem albérletet, ahol ma is lakom. A jó előmenetelemért szintén kaptam kevéske pénzt. Esténként jártam pincérkedni egy étterembe, és voltak tanítványaim is. Agitáltak engem is mindenfélére, de igazán soha sem érdekelt a politika. Nem akartam én semmilyen mozgalomba se belépni. Persze biztosan, könnyebb lett volna, ha csatlakozom valamelyikhez. Miután kezembe kaptam a diplomám, visszamentem ugyanoda ahol nevelkedtem. Úgy éreztem és érzem mai is, hogy ott a helyem. Nekik kell átadnom a tudásomat. Tudnék az intézetben is lakni, és akkor több pénzem is lenne, de inkább lakom albérletben, mert már nem igazán bírom ki a 24 órát az intézet falai közt. Azért a magánéletemet nem akarom ott élni. Két éve van egy lány, akivel együtt járok. Most fog végezni az egyemen és utána szeretnénk összeházasodni. A szülei nincsenek nagyon oda az ötletért, de nem is ellenzik. Csak persze most majd az lesz a problémánk, hogy új lakást kell keresnünk, mert ez kicsi kettőnknek, és nem is adják ki házaspárnak.

– És nem gondoltak arra, hogy eljönnek a városból?

– Ugyan hová? Nekem még nem is lenne probléma, de neki igen. Közgazdaságtant tanult, azzal a fővárosban nagyobb esélyei vannak elhelyezkedni, mint vidéken. Én bárhol kaphatnék munkát, ahol iskola van. Ahhoz van képesítésem.

– Páter fiam nem tudom mennyire „loptuk” be magunkat a szívedbe, de ha vége is a mostani a nyaralásnak, bármikor ide jöhetsz akár egyedül akár a kislánnyal. Mi nagyon megszerettünk téged, és remélem, nem most jársz itt utoljára nálunk.

– Én is remélem, és igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem magukat. Élni fogok a meghívással és remélem, a következő nyarat is itt tudom majd tölteni magukkal.

*

Nagyon elszaladt az idő. Már csak egy hét maradt hátra a nyaralásból. A gyerekek és Péter nagyon összemelegedett Feketéékkel.

– Kéne még egy kis eső – nézett az égre János. – Kevés volt a nyáron, kellene a víz. Na de a tanyasi embernek mindig ilyen gondja, baja van. Egyszer az, ha valamiből kevés van, máskor meg, ha sok. Mert volt már olyan, hogy túl sok volt az eső és minden kirohadt. Vagy nagyon sok volt a hó és nagy volt a hideg, minden elfagyott. Nehéz, mert ember tervez, Isten végez. Hiába van saját artézi kút itten, nem pazarolhatunk el mindent. Ez ellát mindenkit a környéken. Még a két háború közt fúratták az őseink, és azóta adja az életet. Szerencsére eddig még nem apadt el, de jobb az óvatosság. Most úgy érzem, ma éjszaka nagy vihar és eső lesz.

– Maga is úgy gondolja János bátyám? Hiszen alig van felhő az égen. Azt a párat akár kipucolhatja majd az első esti szellő. Azt én is tapasztaltam itt, hogy sokszor számítottam nagy esőre, és éppen csak csepegett valami, de ma én is úgy érzem, hogy nagy vihar lesz. Egyszer gyerekkoromban eltört a jobb kezem. Rosszul estem rá. Először nem jól forrt össze, újra kellett gipszelni. Azóta olyan érzékeny lett, hogy hamarabb megérzek egy időjárás–változást, mint bárki.

– Biztos, hogy igazad van, én meg itt élek már jó ideje, és csak nagyon ritkán tévedtem. Délutánra aztán már egyértelművé vált, hogy igazuk lesz.

– Nagy égi áldás lesz, az állatokat biztonságba tesszük, az az első. Utána mindent be kell fednünk, amit csak bírunk. Ámbár ha jégeső lesz, akkor az úgyis elver mindent.

Minden terv szerint haladt, János utasításai alapján. Már majdnem végeztek, mikor megzendült az ég. Villámok szabdalták a sötétbe borult tájat, és lassan megeredtek az ég csatornái is. Először csak apró szemekben, aztán meg szinte esőfüggönyként. A házból próbálták szemmel tartani a tájat, de bizony sokat nem láthattak.

– Nem lesz ennek jó vége, ha még sokáig így folytatja. A vízelvezető árkokat már régóta nem szélesítettük ki. Nem biztos, hogy elvezetik ezt a sok vizet. Elönt majd mindent, és nem lesz hova kivinni az állatokat legelni.

A gyerekek nem féltek, de minden nagy villámlásra és dörgésre összerezzentek. Egy villám belecsapott valamibe a szomszéd tanyán, és az lángra is kapott.

– Veri az Isten a sógort, mert nála csapott bele valamibe a menykő. Péter kezdjetek öltözködni a fiukkal. Segítenünk kell menni, mert ha nem, leég az egész tanya.

– Hol van a legközelebbi telefon János bátyám? – kérdezte Péter. – Értesíteni kellene a tűzoltókat, mert nem hiszem, hogy ezzel a tűzzel meg tudunk majd birkózni. Ilyet sem láttam még: szakad az eső minden nedves, mégis úgy ég minden, mintha benzinnel lenne leöntve.

– A legközelebbi telefon a TSz irodán, jó hat kilométer innét. Be tudsz egyedül hajtani oda a szekérrel Péter, vagy nekem kell menni?

– Megpróbálok, de ha János bátyám menne el egy fiúval, annak jobban örülnék. Nem hiszem, hogy a lovak engedelmeskedni fognak nekem.

– Na, akkor fogjatok be szaporán! Én elmegyek a faluba, és megpróbálok segítséget hozni. Ti meg menjetek a sógorhoz. Erzsók tud egy rövidebb utat, ahol hamarább értek oda.

A lovak bizony nagyon idegesek voltak, alig akartak elindulni.

– Siessünk, mert mire oda értek, nem marad semmi sem. Azt próbáljátok elérni, hogy a tűz ne terjedjen tovább.

Tudták, hogy nehéz lesz, de semmi másra nem volt esély. Amibe belekapott a láng, azt már nem lehet visszakaparintani a markaiból. Elemészt az mindent. 

*

Gergő tanyáján szinte minden lángokban állt. Gergő egyedül küszködött, de kevés eredménnyel. Az állatokat próbálta a szabadba terelni, azt is egyre kevesebb sikerrel.  A másik tanyáról Kovácsék is akkor érkeztek, amikor Erzsók és Péter a gyerekekkel.

– Az istállóba! – kiáltozta Gergő.  – Tereljétek kifelé az állatokat.

A két Kovács fiú be is rontott, ahol az állatok már meg voltak vadulva, Péter rohant utánuk.

– Szerintem körül kell árkolni a házat és azt, amit bírunk. Valahogy meg kell akadályozni, hogy átterjedjen a tűz mindenre. Ami már ég az úgy is mentehetetlen.

Kerestek szerszámokat és neki is láttak. A juhakolból félig megégett állatok törtek ki. A baromfi–ól teljesen a lángok martalékává vált. Gergő, mint egy eszelős futkározott teljesen céltalanul és egyre csak azt kiabálta, hogy legalább a lovakat és teheneket próbálják menteni. Erzsóknak egy időre sikerült lecsendesíteni, de aztán kiszakította magát és az égő istállóba rohant.

– Menjen valaki utána – kiáltotta Erzsók –, bent fog égni akárcsak az állatok.

Péter indult berohanni, de ekkorra már lehetetlenség volt. Erzsók elájult. Aztán az égő romok közül egy lángoló emberforma tört ki, két félig égett megvadult lovat vezetve a vezetőszáron. Amint kiért, a két rémülten toporzékoló állattal, össze is esett.

Mire megérkezett a faluból a segítség, már sokat nem tudtak tenni. A gazdaság lángok martalékává vált. Egyedül a lakóházat sikerült megmenteni, meg pár állatot. Gergőben még volt némi élet, amikor betolták a mentőkocsiba. Erzsókot a helyszínen láttak el, de nem engedték Gergővel menni a korházba. Amikor reggel felkelt a nap, már csak az üszkös falakra tudott ráköszönni, égi útja kezdetén.

– János, valahogy be kell jutnom a kórházba. Ott lenne a helyem mellette. Mégiscsak a testvérem.

– Majd valahogy bemegyünk. Ne tegyél magadnak ezért szemrehányást. Nem te vagy az egyetlen rokona. Azok is bemehetnének hozzá, de ne lepődjél meg: egyik sem fog. Most felejtsük el, milyen volt veletek, és mindenkit elmart a környezetéből. Péter fiam, megyek én az asszonnyal, te meg itt maradsz a gyerekekkel. El tudjátok magatokat látni addig. Valahogy éjszakára hazakeveredünk. Eridj Erzsók készülni.

Péter egyedül maradt a gyerekekkel. Ez nem jelentett számára problémát, hiszen az intézetben ennél sokkal több gyerekre felügyelt már nem is egyszer. Az elmúlt események, ami ránehezedett. A környezetet már szinte otthonának tekintette, hiszen mindenhova bejárása volt. És mindennel megismertette a házban János. A tegnapi tragédia még túl eleven volt benne. Ugyan ez volt a gyerekekkel is. Igazából semmivel sem tudta őket lekötni, de végig fegyelmezettek maradtak.

Este egy szó nélkül ment el mindegyik mosakodni és aludni. Az egyik nagyobb fiu még azt is felajánlotta neki, hogy fennmarad vele, amíg Jánosék haza nem érnek.

*

A falúból Jánosék vonaton jutottak el a korházba. A lovakat és a szekeret a malmos Sallainál hagyták. A kórházban először az orvost keresték meg.

– Sok jót nem tudok mondani, kezdte. Két műtéten esett át eddig. Nem tudom, hogy elég lesz–e, hiszen a bőrfelület nagy része megégett. Ha nem lesz komplikáció és beépül az átültetés, akkor sajnos kell még egy harmadik műtét is. Teljes sikerre nem lehet számítani. Előfordulhat, hogy nyomorék marad egész életére. Úgy tudom, vannak még hozzátartozók, rokonok magukon kívül. Megkaphatnám a címüket? Őket mégiscsak könnyebb értesíteni, mint magukat ott kint a tanyán. Na meg a közlekedés is könnyebb számukra, mint maguknak.

Erzsók megadta a testvéreinek a címét, akikét tudta.

– És a gyerekei, a felesége?

– Nem tudunk róluk. Már jópár éve, hogy maga van a tanyán. Senkit sem volt hajlandó eltűrni maga körül.

Késő éjszaka értek vissza a faluba a Sallai portára.

– Köszönöm komám a segítséget, majd ha jövök őröltetni, akkor elintézzük a számlát.

– Ugyan már János, ne bolondozz, csak természetes, hogy kisegítettelek téged meg az asszonyt. És hagyd az állatokat, jó helyen vannak nálam. Beszéltem a rendőrparancsnokkal az őrsön. Azok hazavisznek titeket, mert úgyis dolguk van arra.

– Na jól elintéztél a hátam megett, de egye fene. Az asszonyt vigyék el, én megyek a szekérrel. Kell nekem már reggel. Köszönöm, a számlát meg elintézzük komám, nem úgy van az.

Késő éjszaka volt mire hazaértek. Péter persze nem aludt még. Sőt a gyerekek közt is volt néhány, aki kidugta kis buksiját az érkezésükre. Erzsókkal útközben persze megbeszéltek a rendőrök ezt–azt, amire kíváncsiak voltak. Mégiscsak „tanúnak” számit, ha nem is történt bűncselekmény, csak káreset.

Folytatása követketózik