Én ki kékl? hegyeket
emeltem büszkén,
s romboltam porrá
cifra házakat
g?gös fejemre röhögve
tettem tüském,
szorított ajakkal
sziszegtem átkokat.
Én ki vinnyogó vadtól
prédáját vettem –
bár övé a kéj
enyém az áldozat –
így kárhozottak lettünk
mind a ketten,
most felfaljuk b?nünk
mint fény az árnyakat.
Én ki csókoltam anyák
lázas homlokát –
oly édes a kín,hisz
fegyvert szül nekem –
s büszkén bízta rám
még véres magzatát,
ím:enyém vagy világ –
üvölthetem.
Én ki makacs szögeim
magamba vertem –
hármat a szívbe
legyen testem szabad –
mert tudom lelkemnek
nincs helye kereszten
de talán még elfér
e vérz? hús cafat.
Én nem fogom vétkeim
szoborrá vésni –
mit bukott imákkal
imádtok jámboran –
szeretnék végre
megint köztetek élni,
hát szülessek újjá
üvöltve, boldogan!
