Ecsedi Éva : Szerettelek…

Érzéseim elt?ntek a semmiben.
Izzó vágyaim lávafolyama lassan kih?l,
már nem emészt belülr?l ?rjít?n.
Nem réved távolba szemem,
várva mikor jössz… nem hívlak többé…
Kezem tétován elhúzom érintésed el?l.
Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
enyésznek el a végtelen id?ben…
Csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit. Vad csatáink
örömárban úszva voltak édesen-titkosak.
– Keresem még szerelmem – nem találom…
Elmosta az ?szi es?, s most ablakomból nézem
a hideg tél szürke színeit.
Mint pók, sz?ttem hálóba emlékeim.
– Szerettelek – egyszer…
Burokba gy?jtött id?gömbjeim… színes emlékgolyók.
Nincs boldog tudat – ami ?zne, hajtana ?rült
rohanással hozzád… vonatom kisiklott…
A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
már nem sietek… nem szedem össze…
Fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.
Távolodó alakod nézem, ahogy elt?nik a sötét éjben.
– Szerettelek –

2005. 02. 19.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Ecsedi Éva 56 Írás
Mottóm: "Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelül ezért-azért; egyszóval mindenért. Valójában két szó, mit ismerek, bűn és imádság két szavát. Az egyik hozzám tartozik, a másik elhelyezhetetlen."