P. Tóth Irén : Constantin Chirita: A cseresznyevirág lovagjai I.

(ifjúsági regény)
-fordítás-

 

Már majdnem ötven éve, hogy az iskolának a toronyórája figyeli a négy égtájat. Majdnem ötven éve a mutatói pontosan mutatják az időt. Volt úgy nagy néha, télen, viharok idején, hogy a sok hó rátelepedett a mutatókra, megállítva azokat, tavasszal pedig, ha egy galamb rászállt, vagy egy varjú, megsiettette őket egy kicsit. De minden alkalommal az öreg Timó apó, az iskola portása, aki kb. ugyanakkor kezdett itt dolgozni, amikor felszerelték a toronyórát, és aki a diákok szerint csak akkor hagyja majd abba a munkát, ha végleg megáll az óra, felmászott a toronyba és elkezdett tekerni egy óriáskart, mely akkora volt, mint egy szekérrúd. Miután pár másodpercig hallgatta az óra tik-takkolását, az öreg elkezdett bólogatni, majd elővett a zsebéből egy kerek fémdobozt, amelyik valaha fényes lehetett, rátette a térdére, majd ököllel jó nagyot sózott rá. Mint egy gombnyomásra, a doboznak felnyílt a teteje és egy ugyanolyan, római számokkal írott óralap tűnt elő, mint a toronyórán. Timó apó megnézte rajta alaposan a pontos időt, és utána állította a toronyórát is, amit Gingalang-nak hívott. Ahogy befejezte ezt a műveletet, lecsukta a Cingalang tetejét, mert így hívta ő a zsebóráját. Fölösleges megemlítenem, hogy a lánc, amin csüngött a Cingalang, beillett volna egy kutyaláncnak is. Azután lassú léptekkel leballagott a lépcsőn, kiment az udvarra, megállt a közepén, ahonnan hangosan leolvasta a pontos időt, és kiszámolta hangosan hogy hány perc van még a szünetig. És amikor letelt az óra, másodpercnyi pontossággal megrázta a csengettyűt, akármennyire tele volt dologgal.

 

De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy volt néhány nap az évben, amikor ő sem tartotta be a pontos időt. (Az öreg megbocsát majd nekünk, amiért elárultuk ezt a kis titkot, hiszen nála becsületesebb embert nem nagyon lehetett találni.) Szóval, volt néhány napja az évnek, amikor Timó apó hadilábon állt a pontos idővel. Ezek a szünidő előtti napok voltak. Ezeken a napokon az öreg rendszerint hamarabb rázta meg a csengettyűt pár perccel. Vagy öt- hat igazgató meg is szólította annak idején ezért a tévedésért, de Timó apó megelégedett annyival, hogy felhúzta a vállát, és azt mondta: „Nem tehetek róla, igazgató úr, a Cingalang ellustult, a Gingalang pedig siet, megpróbálom őket kibékíteni, az én buta eszemmel. Ha ön jobb módszert tudna…” Itt Timó apó befejezte mondandóját. Az igazgatók tanácstalanul álltak, miközben próbálták kitalálni, hogy ki lehet az a Gingalang és Cingalang. Ezen eltöprengve meg is feledkeztek Timó apó „tévedéséről”. Így szokott történni, hogy amikor új igazgató kerül az iskola élére, két fontos dologról beszélnek. A nagygyűlés témája a liceum történelme, amely már átballagott egy egész évszázadon és már a következőben baktat, a titkárságon pedig a tanárok és az új igazgató megbeszélték Timó apó megmásíthatatlan szokását, hogy az utolsó napokban pár perccel megajándékozza a gyerekeket minden szünetben. A tanárok fejet hajtottak, mint egy régi törvény előtt és eszükbe jutott milyen türelmetlenek a tanulók ezekben a napokban.

 

Különben az öreg a világ legrendesebb és legtisztességesebb embere volt. Ötven éve, mióta itt dolgozott, még egyszer sem hiányzott vagy késett el a munkából. Éppen ezért a lógósok nem nagyon szívlelték az öreget. Aki megpróbált ellógni valamelyik óráról, azt megtalálta, bármilyen jó rejtekhelyet talált magának, pedig nem volt egyszerű egy olyan nagy udvarban, aminek a vége sem látszott, és tele volt ódon fákkal, bokrokkal, és mindenféle építménnyel, aminek senki nem tudta a hasznát. Előhívta a lógóst, jól megrázta és megszidta, majd elsorolta az összes híres embert, aki ide járt tanulni, majd azokat a csavargókat, akik ugyanígy kezdték, mint ők, és a családjaik és az ország szégyene lett belőlük. A hangja szinte megfagyott, és a következő órák nagyon nehezek voltak, nem találta a helyét, magába motyogott, és nem tudta megvigasztalni senki, még a kedvencei sem. Csak akkor változott meg az arckifejezése, hogyha a gyerek, aki hibázott, odament bocsánatot kérni, és látszott rajta, hogy őszintén megbánta amit tett. „Igen, ez nem rossz… de csak a szó nem elég…” ezután gyorsan talált valami tennivalót, ezzel akarva elrejteni az örömöt, amit okozott neki a rosszcsont bocsánatkérésével. Nem kevés olyan felnőtt volt, akit Timó apó térített vissza a helyes útra, és most az iskola büszkeségei közé tartoztak.

 

De az volt ám a nagy szó, ha az öreg megszeretett valakit. Voltak olyan tanulók, az ő kedvencei, akiknek bármikor kinyitotta volna bármelyik osztálytermet, tornatermet, vagy laboratóriumot, még akkor is, ha utána órákat kellett dolgoznia, hogy mindent a helyére rakjon. Néha jó tanácsaival segített egy-egy olyan gyereken, akire valamilyen okból egy tanár pikkelt, vagy megpróbálta rábeszélni valamelyik tanárt, hogy feleltesse még azt a gyereket, aki gyengébb jegyet kapott.

 

De ahhoz, hogy Timó apó protezsáltja legyél, „első rangú” tanuló kellett legyél. Az első az elsők közt.

 

Abban az évben is amikor a mi történetünk kezdődött, az öregnek meg voltak a kedvencei, és olyanok is, akiket nem szeretett. A véletlen úgy hozta, hogy legkedvesebb tanulók azok a nyolcadikosok voltak, akik a Cseresznyés negyedben laktak, ezért elnevezte őket cseresznyelovagoknak, vagy cseresznyéseknek. És a két, talán legutálatosabb diák is ebbe az osztályba járt, akiket a múltkor is rajtakapott, hogy amíg a többiek a földrajz órán ültek, ők elbújtak valamilyen gödörben, ami tele volt gazzal. De akit Timó apó legjobban szeretett, az egy ötödikes legényke volt, aki talán az iskola leghuncutabbika volt, de akinek az öreg soha nem mutatta ki mennyire kedveli. Inkább megdorgálta, amikor valamilyen csalafintaságot tett, és nem próbált kedves lenni hozzá, mint más gyerekekhez. Ha nem történt volna meg ezelőtt vagy harmincöt évvel, hogy annyira megkedvelt egy diákot, aki minden lépésnél valamilyen jópofaságon törte a fejét, és minden mondatában valamilyen tüske volt, de mégis egy nagyon híres ember lett belőle, akkor talán ez a kis szőke kópé is a kiállhatatlanok közé került volna. De mivel az öregnek látnoki képességei is voltak, nyugodtan a kedvencek közé sorolta Tiku-t, aki mindig jókedvet hozott vidám, megnyerő modorával, és nagy jövőt jósolt neki.

 

folytatás következik

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.