P. Szabó Mária : Debrecen, Teleki utca 60.- 6.rész

Itt kezdtem az általános iskolát, nem sokkal azután, hogy leköltöztünk, akkor még leányiskola volt, a tantermet szélességében keresztül érte a pad, hatan ültünk egymás mellett, télen pedig vaskályha adta a meleget, akkoriban volt szénszünet is, mondanom sem kell mindannyiunk örömére. Szüleim szerették volna, ha sokra viszem, így jó pár dologgal próbálkoztak velem kapcsolatban. Egy darabig némettanár járt hozzánk, ekkoriban történt, hogy az iskolában kiállítottak a sarokba, ott ácsorogva bepisiltem, öcsém elújságolta a némettanárnak, ettől kezdve szégyenemben nem akartam a szeme elé kerülni, így annyiban maradt a dolog. Németül végül felnőtt koromban tanultam meg, válásom után, amikor kimentem Németországba dolgozni, ott vezettem egy építőipari kivitelező céget, nulla nyelvtudással, hogy mertem ezt elkezdeni a mai napig nem tudom, de mit mondjak, könyvelést is úgy vállaltam, azt sem tudtam eszik-e, vagy isszák, gondoltam a könyvelő program majd elvezet. Mentségemre szóljon, végül is elvégeztem a mérlegképest és az adótanácsadóit a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, nyugdíjba már, mint gazdasági igazgató mentem. Ha úgy vesszük, szüleim próbálkozása sikerrel járt.

Így voltam a zongoratanulással is, anyu szerint tanuljak, legalábbis valamennyire értsek a zenéhez, itt a tanár segített ki, mert az első alkalommal közölte, ennek a gyereknek bot füle van. Most, hogy az unokámat hallom gyakorolni a zongorán, kedvem lenne tanulni, már vannak olyan konkrétan megfogható érzéseim, amelyet talán zenével könnyebben tudnék megfogalmazni, átadni bárkinek, például azt, hogy szép az élet. Ilyen dolgok akkor jutnak az ember eszébe többnyire, amikor már felnevelte a gyermekeit, nem rohan egész nap valahová, van idő mélázni látszólag felesleges dolgokon.

A sors fura fintora, évekkel később, már a másik iskolában, felvettek az énekkarba, itt a zenetanár sokkal humánusabb volt, mindössze az volt a célja, megszerettesse velünk a zenét, én pedig tátogás helyett boldogan énekeltem a kórusban.

Harmadikos voltam, amikor az iskolákat koedukálták, így mondták ezt akkor, annyit jelentett, a lányok keveredtek a fiúkkal, vegyes iskolákat alakítottak ki, én is átkerültem a Pacsirta utcai iskolába, ide együtt jártunk az öcsémmel, ami mindennapos veszekedések kezdetét jelentette. Szigorúan együtt kellett indulnunk, ő elkésős volt én pedig mindig korábban mentem, már rég az ajtóban toporogtam, de ő sehol, kiabáltunk egymásnak, míg anyu közénk nem csapott. Ez a pontosság ma is erényem, inkább félórát várok a másikra, minthogy elkéssem, ma már együtt jár azzal, ha késésben vagyok, biztosan eltévedek és vezetni sem tudok.
Általános iskolában nem voltam rossz tanuló, itt többnyire elég volt, amit az órán hallottam, azt mondták rám, vág az eszem, mint a borotva, később, amikor hol ezt, hol azt tanultam, mindig az elsők között végeztem, gyors voltam a dolgozatírásban és a munkámban sem igen lehetett megelőzni, szellemileg legalább is.

Nem voltam szorgalmas és szófogadó, ha otthon sarokba állítottak bennünket, mert valami rosszat csináltunk, öcsém tíz perc múlva bocsánatot kért, én pedig még este is ott álltam, ez megoldhatatlan problémát jelentett a szüleimnek, mindenkinek el volt rontva a napja. Egyszer apu nagyon megvert, azt kiabálta, „kiverem belőled ezt a makacsságot”, de feladta, többet nem bántott, anyu volt az, aki soha nem adta fel, már haldoklott, én otthon voltam vele, akkor is fegyelmezni akart valamilyen szinten. Drága édesanyám nagyon jó anya volt, gondoskodó, törődő, túlságosan is az.
Amúgy nem volt ez rossz időszak, rohangáltunk klott gatyában, mezítláb a többi gyerekkel az udvarban, utcán, a közeli temetőben, amikor pedig elkezdődött a temető szanálása, hogy felépítsék a Fényes udvar még ma is viruló panelházait, ott éltünk a kiásott sírhantok között, mint lovagok, vitézek, királylányok, harcoltunk és kerestük a kincset.

Egy kicsit nagyobb lettem, anyunak zsebkendőt kellett a cicim köré kötni, akkor azt hittem, mindenki engem irigyel. Fiúkkal még nem foglalkoztam, de az első szerelmemre élénken emlékszem, óvodások voltunk, mindig vele akartam játszani és kizárólag fehér térdzokniba mentem óvodába, mert az meglátásom szerint nagyon csinos volt, ebből nem engedtem, anyu hiába harcolt velem, én kerültem ki győztesen, mint ahogy az elkövetkező évtizedek harcaiból is vele szemben.

Az első iskolámban otthagytam életem egyik fontos szereplőjét, Jutkát és a színes ceruzáit. Legjobb barátnőm volt évtizedekig, majd az élet, az elfoglaltság, nemtörődömség elsodort bennünket egymástól. Ha hazamegyek Debrecenbe, mindig meglátogatom a sírját. Amúgy nagyon különbözőek voltunk külsőségeinkben is és egyébként is, én fekete hajú, nagyon szeplős, ő szőke, fehérbőrű, mindig szenvedett a naptól, felnőtt korában komoly napallergiája lett. Én kártyázni szerettem, ő babázni, ezzel nyúztuk egymást, én tovább tanultam ő nem, szerelmes lett az apja legjobb barátjába, aki legalább harminc évvel idősebb volt, ez az érzelem teljesen más utakra vezette. Egy dologban voltunk egyformák, amikor én tervező vállalatnál dolgoztam, mint építőipari mérnök már Budapesten, ő egy másiknál műszaki rajzoló lett.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.16. @ 13:39 :: P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 75 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....