Gyöngyharmat a hajnalokon.
Kifakult, szürke ég alatt
csípős füstszagot hord a szél.
Kerget emléket, álmokat –
Berreg az ősz, a nagy kerítő.
Első áldozat a ledér nyár.
Szinte még az… (vagy mégse?)
Úgy tűnik: vége…
Játszik velünk,
vagy csak éppen jelmezt cserél?
Miközben átöltözik,
szeptember, október észrevétlen
magáévá teszi, elcseni színeinek felét.
Kifakítja, majd bíborral borítja.
Nem őrzi tovább…
A dinnyeszezont a borfesztivál,
a szüreti bál mintegy kötelezően váltja.
A megadó napsugár
szüntelen csurgatná forró folyamát
a csupasz testekre.
Eltűnnek a bordás férfihátak,
lebarnult női keblek, karok, lábak.
Ideje megbarátkozni a sállal.
Vigaszképpen
a szőlőaszaló langymeleg
arany sújtással simogat.
Délutáni sétáik után a verőfényben,
padunkon derűs terefere vár.
Ha szerencsénk van, ölünkbe pottyan
néhány szem dió
a megkésett szerelem reményével…
A kócos felhők játéka
hamarabb véget ér,
s az ég ellobbanó pírja alatt
gyorsabban bukik le a Nap.
Az augusztusi hőség hozadéka
és kiszámíthatatlansága
még körülöttünk ólálkodik,
ám a szeszélyes viharok is
idővel halk esővé szelídülnek.
Mostanra valamiféle
megnyugvást remél a lélek.
Szoktatjuk magunkat a csöndességhez,
ha lehetne, megparancsolnánk.
(A gyermekzsivajtól hangos strandolás
helyett kívánhatnánk mást?)
Állandóságra vágyunk.
A kánikulai álmatlanságot
pihentetőbb álmok követik
a hosszúra nyúlt éjszakákon.
Elkél a melegebb takaró.
A köd leginkább
hajnalban motoz. Uszálya
bekúszik küszöbünk alá…
Nesztelen levélhullás, emlékezések ideje –
A visszavonhatatlanul elmúlt
boldog pillanatok könnyebben
előhívhatóak a meghitt magányban.
Lassan lépdel a gondolat
valahol egy régi nyárban,
amikor a szív zenélt,
és retusálta a gondokat.
Olykor elég
egy gyöngéden simogató kéz,
biztatóbb tekintet, néhány jó szó
a végtelennek tűnő esték
felszentelt csendjében…
Légy oly kegyes,
várj sorodra, november…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: D. Bencze Erzsébet
