Vandra Attila : Nikáb 26. Tűnj el innen, legalább ne lássalak!

Maurice Ory már sejti, hogy saint étienne-i kollégáinak a keze benne van a Maryam és Joseph nevében felesége sírjára helyezett virágcsokor elhelyezésében…

 

Tűnj el innen, legalább ne lássalak!

 

Amint befejezte a beszélgetést Maurice Oryval, Bernard Legrand letette a telefonját az íróasztalára, bár e mozdulatot inkább a „lecsapta” igével lehetett jellemezni. Miért is nem hallgatott első előérzetére, melynek sugallatára az Abipal családnak azt tanácsolta, ne vigyenek csokrot Angélique Ory sírjára? Lám a rossz előérzet nem csalt, lyoni kollégája sírgyalázásnak érezte a virágcsokor elhelyezését. Most miként mászik ki ebből a csávából? Maurice Oryval váltott néhány mondat meggyőzte, a tettes és az ő kapcsolata nem marad titokban. Ha bizonyítéka nincs is, de gyanakszik, s lyoni kollégája nem az a személy, akit gyermekmesékkel el lehet altatni. Mi több, bosszúvágya felől sem lehet kételye. Amikor pedig az eset nyilvánosságot lát, az Abipal család és a két bujkáló is veszélybe kerül.

Juliennek sem volt jobb dolga, mint benyitni. No, persze, magyarázkodhatna. A fiú találta ki, s kész tények elé helyezte, barátnője volt az abayás „Maryam”, már az Abipal család alibijéről is gondoskodott, amikor rákérdezett. Sajnos akkor is felelős a történtekért, mint egy oktató a sofőrtanoncért. Ha balesetet okoz, őt nagyobb felelősség terheli, mint a sofőrjelöltet.

A fiúnak sem kellett magyarázkodás, vagy a felgyűlt adrenalin rajta való levezetése, Rájött, mi történt.

— Ory felügyelő? — kérdezte nagyot nyelve.

Bár nagyon viszketett a nyelve, elverni rajta a port, Bernard Legrand beérte ennyivel:

— Tűnj el innen, legalább ne lássalak!

A srác szemmel láthatóan nem véletlenül, vagy ok nélkül nyitott be, mégis jobbnak látta távozni, és nem feszíteni a húrt. Látta ő is az esti riportot a lyoni temetőből, a dulakodást és a felügyelő dühkitörését. Rövid habozás után a parancs mielőbbi teljesítése mellett döntött.

Bernard Legrandot kétszer is megzavarták görcsös igyekezetében, hogy megoldást találjon a kilátástalan helyzetben. No persze, inkább az lett volna a csoda, ha ez nem történik meg, végeredményben nem otthon sziesztázik, s nem ez az egyetlen ügye. A második után hirtelen elhatározásra jutott. A legjobb lesz Angélique és Wattana lakásán találkozni Maurice Oryval. Lelke mélyén azt remélte, a pszichológus segít őt lecsillapítani. Így egy ürüggyel távozott a kapitányságról. Hogy erről mit ír majd be napi jelentésébe, az még a jövő zenéje.

— Felügyelő úr… — sietett utána Julien, aki leste, mikor lép ki az irodájából.

— Azt mondtam, ne lássalak ma! — förmedt rá ismét.

— De…

Nem tudta magyarázatát kifejteni, mert a kapitányság bejárati ajtaja nem épp finoman csukódott be az orra előtt.

Amint Bernard Legrand bekapcsolta az autó motorját, meglátta az órát a kijelzőn. Jó lesz igyekeznie, mert ilyenkor elég nagy a forgalom, s a cím közel van a lyoni autópálya lehajtó sávjához. Jó lenne, ha ő érne oda hamarább. Hogyan is kezdje? Mentő ötlete továbbra sem akadt, de ideje sem. Alig tette meg az út harmadát a csúcsforgalom dugójában, amikor Maurice Ory jelentkezett. Gondolatban eleresztett egy cifrát, majd megadta a címet, jelezve, ha nem is lesz még ott, azonnal megérkezik.

Már a ház elé ért, amikor eszébe jutott, elfelejtett az Abipal családnak telefonálni, figyelmeztetni őket. Vajon mi történhetett ott benn?

 

Maurice Orynak Wattana nyitott ajtót. Bár előtte való nap már kicsomagoltak, s elrakták a bőröndök tartalmának nagy részét, néhány kacat, főleg souvenirek még ott díszelegtek a nappaliban arra várva, hogy megtalálják a helyüket, illetve, kézbesítsék őket a címzetteknek.

Amint Angélique Abipal-Duchamp meghallotta a felügyelő bemutatkozását, a hálószobába dobva gyorsan eltűntette a Maryamék által küldött, feliratot, amelyet Angélique Ory sírhelyére szánt csokorra akartak kötni barátaik kérésére, majd az érkező elé sietett.

— Őszinte részvétünk, felügyelő úr!

A folytatás a torkára fagyott meglátván az ellenséges arcot, amellyel a címzett fogadta a mondatot, főleg, mert szótlanul úgy nézett körül, mintha épp házkutatásra érkezett volna. Látta ő is a reggeli hírekben a riportot a lyoni temetőből s a hozzá fűzött sajtókommentárokat is. Beszéltek még kora reggel Bernard Legranddal, akit nem találtak beszédes kedvében, csak annyit mondott:

— Majd személyesen megbeszéljük!

Maurice Ory maga sem tudta, mit is keres. Az összefont szőke és barna hajtincsnek, amely egy fényképrámában kereste a helyét valamelyik falon, vagy Angélique íróasztalán, nem lett volna jelentősége, ha már helyére került volna. Egy barátság jelképe lett volna, amely a barátnő eltűnésével nagyobb jelentőséget kapott. Talán így sem akadt volna meg rajta a felügyelő tekintete, ha szeme sarkából nem veszi észre Angélique pillanatig arra irányuló tekintetét. Hiába őrizte meg önuralmát, azonnal másfelé fordulva, hátha nem kelti fel a felügyelő figyelmét. Maurice Orynak nagy gyakorlata volt a házkutatásban… Bár először nem értette, mi lehet a két összefont hajtincs jelentősége, tekintete többször is visszatért az inkriminált emlékre, s végül rájött mi az.

— Szóval találkoztak…

Ilyen kérdésre a hallgatás és a megkésett válasz is válasz. De ezt egy tanítónő és egy pszichológus is tudja.

— Miért gondolja, barátainkat bűnösnek a felesége halálában? Hiszen bizonyítást nyert: Ali ibn Chérif készítette a bombát, és azt is lehet tudni, miért. A bombát Maryamnak és Josephnek szánták — kérdezett vissza Wattana kissé támadó hangnemben.

— Csakhogy nem ő helyezte az autóba, és nem ő aktiválta, hanem egy bűntársa. Ali a robbantás pillanatában Saint Étienne-ben tartózkodott — érvelt a felügyelő. — Abdul Anwari pedig nővérét menti, tanúvallomása nem megbízható.

— Ön szerint Maryam és Joseph tette? Meg van győződve erről? Amíg Tongán jártunk, valaki nyomozott utánunk, feltehetően inkább barátaink után. Bernard Legrand felügyelő úr szerint nem a rendőrség!

— És épp ezért megpróbálták elhitetni, hogy Maryam Anwari Franciaországban van… Feleségem emlékét sem tisztelve, azt használva fel céljuk eléréséhez! Tudom! — emelte fel a kezét tiltóan — sziklaszilárd alibijük van! Maga a rendőrség igazolja majd, nem hagyták el a lakásukat! Hihetőbb, mint Ali ibn Chérifnek feleségem kivégzésekor! A sírgyalázást önök Legrand felügyelővel cinkosságban követték el! Ezért megfizetnek!

— De nem Maryam és Joseph…

— Még ha nem is ők a merénylők, akkor is körözés alatt állnak! Mint francia állampolgároknak kötelességük lett volna jelenteni, amikor megtudták hollétüket. Ha ártatlanok, tisztázhatták volna magukat. Ám önök ennél is tovább mentek. Hamis bizonyítékokat szolgáltatva, félre akarták vezetni a rendőrséget! Ez már bűnrészesség! Törvénybe ütköző cselekedet! — fordult sarkon, majd ki akart menni, ám az ajtót zárva találta. A kulcs nem volt benne.

— Kiengednek? — förmedt rájuk visszafordulva.

— Azonnal… — felelte Wattana, miközben kijött az előszobába, látszólag a kulcsot keresve. Felesége eközben behuppant az egyik fotelbe, és sírásban tört ki. — Felügyelő úr — folytatta tovább a férfi —, ugye lelke nem tud megnyugodni, amíg nem kerített elő minden bűnöst? Nehéz teher ez, még egy átlagembernek is, hát még egy gyilkossági ügyekben nyomozó rendőrtisztnek! De nézzen fel az égre! Az, akinek bizonyítani szeretne, vajon ugyanezt várja öntől? Milyen ember volt a felesége, Angélique Ory kapitány? Bosszúálló fúria, vagy önfeláldozó, aki kockára tette életét másokért? Vajon nem arra vágyik ott fenn, az égben, hogy ha már életét áldozta, legalább megmeneküljenek azok, akik helyett meghalt? Hogy legyen értelme az áldozatának?

— Ne próbáljon manipulálni! — felelte a felügyelő vörösen és dühtől remegő kézzel. — És engedjen már ki! — üvöltött.

— Azonnal…

Wattana abbahagyta az időhúzó keresést, és elővette zsebéből a kulcsot, mintha épp akkor találta volna meg, és lassú mozdulatokkal a zárba helyezte. Ajtónyitás közben azért még feltett egy retorikai kérdést:

— Mondja, felügyelő úr, ha egy önnek szánt bomba megölne valakit, nem érezne lelkiismeret-furdalást? Nem helyezne virágot az áldozat sírjára? — majd kiengedte a felügyelőt. Még tiszteletből megvárta, amíg vendége mögött becsukódik a liftajtó. Visszament a nappaliba, ráült a fotel karfájára, majd átölelte feleségét.

— Vissza fog jönni… — mondta egy idő múlva.

— Erről te sem vagy meggyőződve — felelte Angélique még mindig könnyei közepette. Férje már nem tudott felelni, mert ismét csengettek. Bernard Legrand volt az. Azonnal átlátta a helyzetet.

— Elkéstem, ugye? Hova ment?

— Nem találkoztak? — lepődött meg Wattana. — Az előbb ment el… 

Bernard Legrandnak hirtelen eszébe jutott, amikor kiszállt az autóból, egy szomszéd ház mellől épp elindult egy Renault.

— A francba! — káromkodott.

— Vissza fog jönni… — ígérte Wattana.

— Lehet… — nézett rá a felügyelő a pszichológusra. — A kérdés, közben lesz-e ideje letenni a feljelentést… — sóhajtott lemondóan.

 

— Maurice Ory felügyelő vagyok, a lyoni Kettes Rendőrkapitányságtól — mutatkozott be a szolgálatos altisztnek, miközben zsebébe akart nyúlni, de eszébe jutott, igazolványát parancsra a szekrényébe zárta. Ám az altiszt ismerte, eltekintett az igazoltatástól. 

— Miben segíthetek, felügyelő úr?

— Grandpierre ezredes úrral szeretnék beszélni!

— Sajnálom, de épp nincs a Kapitányság épületében. Elvileg bármely percben megérkezhet. Kérem, üljön le és várjon.

Miközben leült egy padra, Maurice Ory gondolatai csapongtak. Hol az esti temetői jelenet jutott az eszébe, és a magas sarkú cipő nyoma jelent meg lelki szemei előtt, amelyet már nem mutathat meg senkinek, hol a rá váró etikai bizottság előtti jelenés, hol a Wattanával való beszélgetése, a thai férfi tekintete, és két mondata visszhangoztak benne:

Milyen ember volt a felesége, Angélique Ory kapitány? Bosszúálló fúria, vagy önfeláldozó, aki kockára tette életét másokért? Vajon nem arra vágyik ott fenn, az égben, hogy megmeneküljenek azok, akikért áldozta életét? Hogy legyen értelme az áldozatának?”

Meg a másik:

Amíg Tongán jártunk, valaki nyomozott utánunk, feltehetően nem utánunk, hanem barátaink után. És Bernard Legrand felügyelő úr szerint nem a rendőrség!”

Nem volt képes egy gondolatsort koherensen végigvinni. Tarkója lüktetett, feltehetően a megugrott vérnyomástól. Ám a Wattana első mondatától nem tudott szabadulni. Hiába hessegette el magától, minél jobban küzdött ellene, annál gyakrabban tért vissza, ő pedig egyre ingerültebben küzdött vele.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.