Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – A békeévek végén

részlet

 

~o~

 

Pápay Jenő soha nem részegedett le, bár nagyon tudott mulatni. A legényegyletben minden hétvégén ott kellett lennie, hiszen az intézmény elnöke volt, és a színdarabok egyik rendezője is.

Minden szabad percét kitöltötték ezek a foglalkozások, de egyre kevésbé éjszakákba nyúlóan.         

Szigligeti Ede A Cigány című népszínművének bemutatója után fia és menye is ott maradtak ünnepelni a sikert, énekelgették a darab dalait, és akkor Jenőnek kivételesen sikerült mégis részegre innia magát, a nagy koccintgatások közepette.

Amikor látták, hogy kifelé indul, Aranka és Karcsi pár lépés távolságra követték, féltették, hátha elesik az úton, mert igencsak tántorogva vette az irányt a Sár utca felé. Mama is aggódott, mert újabban tíz óra körül már otthon szokott lenni. Kikönyökölt az ablakba, úgy várta a Papát. Egyszer csak felhangzott a házhoz közeledő, borízű nóta: „Árva, vagyok, árva, Én vagyok az árva, áldja meg az Isten, Ki az árvát szánja.”

Mariska mama régen hallott szerenádot, most nem szaladt gyertyáért. Ahogy felismerte élete párja hangját, félhangosan, de az éjszaka csendjében, jól kivehetően közölte lesújtó véleményét:

— Főrendező, úr… elnök úr! Szééép kis elnök úr!

Papa meg csak botorkált tovább, a kisajtó felé, és dúdolta a megünnepelt színdarab egyik betét nótáját.

„Több árva is van még” — kontrázott halkan Karcsi a következő strófából.

Már oldódott a feszültség köztük, a fia önállósodásához hozzászokott, de az önérzetén esett sérelmet fel nem dolgozta.

Miután a Verebélyi Klinikán azt közölték Karcsival, hogy kislányának bénulása soha nem lesz gyógyítható, akkor Arankában egy kétségbeesett elhatározás ébredt, hogy ezt neki kell megcáfolnia. Rendületlenül gyűjtötte a gyógyfűveket, gőzölte, masszírozta a vékonyodó lábacskákat. Karcsi pedig rendszeresen cipelte Kisarankát az ellenőrző vizsgálatokra, ahol pedig nyújtották, hajlítgatták, kínozták a zsugorodásra hajlamos ízületeit, és járógépet rendeltek el.

Ez a kitartó küzdelem tiszteletet ébresztett a nagyszülőkben is. Mariska mama az apáca húgait is mozgósította, mert hitte, itt már csak a csoda segíthet. Megbeszéltek egy zarándokútat a székesfehérvári zárda kertjében Kasza István sírjához. Aranka mindenre hajlandó volt, ami segíthet a gyermekén.

A két fekete ruhás apáca láttán, akik hatalmas, keményített fehér fityula alól kérlelték, a kislány megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó imát mondani.

— Miféle nevelés ez!? — okolta az anyát a szigorú Irma, azaz Huszár M Polyxénia zárdafőnöknő, de húga, soror Erzsike megbocsátóan mosolygott.

— Ugyan már, majd otthon elmondod az imát, mi itt helyetted is kérjük őt, hogy segítsen meggyógyulnod — simogatta meg a dacos kislány fejét, és átadott Arankának egy apró alumínium kazettába zárt kegytárgyat és Kaszab István fényképet. — Ő segíteni fog a gyógyuláshoz vezető úton, és a fájdalmak elviselésében.    

Otthon bekeretezték a fényképet és a kiságy fölé helyezték a falra. Minden esti imát Kaszab Istvánhoz intézett kéréssel fejeztek be. Karcsi viszont az akkor Ozorán szolgáló plébános megjegyzésére, hogy: „Mostmár csak azért imádkozzatok, hogy a Jóisten mielőbb magához vegye” — többé nem gyónt, nem járt az ő miséire. Azt mondta, neki nem kell többé közvetítő a Jóistenhez…

Kisarankát a járógép sem állította talpra. Esett-kelt benne. Egy un. villanyozó készüléket is beszereztek, amitől visított a gyermek, de hitték, hogy életre tudják kelteni a bénult izmokat. Aranka folytatta a gőzölést, masszírozást, magához ölelte, és hiába óvták, még akkor sem a babakocsjában tolta, hanem legszívesebben karján vitte kislányát, amikor már a testvérkét hordta a szíve alatt, aki 1943 júniusának Péter-Pál napján, egy keddi napon érkezett.               

A család büszkén és boldogan ünnepelte a fiút, csak Kisaranka ijedt meg.

— De, Anyu, akkor hogy fog velem játszani, ha nem lány, hanem fiú?

— Ne félj, Cucikám, meglátod, Öcsike nagyon jó testvéred lesz.

A névadásnál Aranka elvetett minden hagyományt. Nem akarta egyik nagyapa nevét sem, és a születés napjának neveit pláne nem.

— Az én kisfiamat ne hívja senki Palinak. És nekem van egy Károlyom, ez a név maradjon csak az övé. Találtam egy nagyon szép nevet. Mit szóltok az Árpádhoz? — nézett ragyogó szemmel a férjére. — Pápay Árpád! Hát nem szépen hangzik? Pápay Aranka és Pápay Árpád — ízlelgette boldogan.

     

~o~

 

Aranka nővére, Vargáné Jenőfi Ilonka 1943-ban három fiát nevelte Hőgyészen, a tizennégy éves, komoly Vilikét, hét éves kissé vad Karcsikát és a kis egyéves Zolikát. Húgával keresztkomák is voltak, egymás gyerekeit tartották keresztvíz alá. Vilike mindig Ozorán nyaralt, látta nagyapját dolgozni, órás szeretett volna lenni, hát Lénárd nagyapa nagy boldogan fel is vette inasnak legidősebb unokáját. Mi több, koszt-kvártélyra is szerződtette. Persze rokoni alapon, azaz ingyen, ami sehogyan nem tetszett Róza mamának. A fiú ügyesnek bizonyult, de valami nagyon nem stimmelt. Egy fejlődő kamasznak a legbőségesebb koszt is kevés, Róza főztje pedig kívánatosnak sem volt mondható, és azt is szűken mérte.

— Lénárd, egy ilyen kamaszt mi nem győzünk majd etetni!

— De hiszen annyit eszik, mint egy madárka — állapította meg szomorúan a nagyapa, a szegény gyerek pedig mindig éhezett.

Róza, amint látta Vilikét a feladatába elmerülni, elszólította a munkaasztaltól, fát aprítani, vagy kezébe nyomva két vizeskannát, az artézi kútra küldte. Az út a kúthoz Karcsi üzlete, azaz lakásuk előtt vezetett, és Vilike beugrott kicsit keresztanyjához, nem panaszkodni, de ha megkínálták, azt elfogadta és kapkodva evett. Hamar kiderült, hogy miért eszik olyan mohón.

— Vilike, ne siess, egyél rendesen, látom, ízlik — látta, a fiú szeme kopog az éhségtől. — Még nem ebédeltél?

— Ebédeltem de… ez nagyon finom. Félbe hagytam a munkám is, sietnem kell, és nehogy Róza mama rájöjjön, hogy itt ettem.

— Az nem volt finom, amit főzött?

— … hát… nem nagyon, de szerencsére kevés volt, ezért valahogy megettem.

Ettől kezdve nagy titokban, de minden nap Aranka kosztján élt a kis inas. Lénárd papa kíváncsisága azonban egyre nőtt, mitől telik olyan sok időbe az az út az artézi kúttól. Egyszer aztán utána eredt és tetten érte az etetést.

— Egyél csak, fiam — zuttyant le az egyik hokedlira, két kezét keresztbe támasztotta a maga elé állított sétapálcája kutyafejére, úgy nézte mélyen elgondolkodva unokája jóízű falatozását.

Kitalálta, ezután ő maga készít uzsonnát kettejüknek minden nap. Ettől meghökkent, majd dúlt-fúlt Róza, de ebben túljártak az eszén — egyelőre. Ám, amikor Ilonka is megtudta, hogy fia éhezik a nagyapjánál, mi több, még a tanulásban is akadályozza a mama, akkor azonnal kitört a vihar, mert Ilonka nem olyan szelíd teremtés volt, mint a húga. Azonnal csomagolta Vilike holmiját. Lénárd papa nagyon elkeseredett, mégsem tehetett semmit.

— Rózával nem lehet szót érteni, ki nem dobhatom — kesergett.

— Tudom, Édesapám ezért nem lesz a fiamból órás.

Azonnal beíratta polgáriba, majd a háború után így lett Vilikéből tímár tanuló az apja mellett.

~

Róza mama megnyugodva úgy gondolta, évente jár neki egy kis kirándulás, és mi mást találhatott volna ki, mint a legközelebbi alkatrészvásárlás alkalmával kérni, hogy elkísérhesse férjurát Pestre. Lénárd még örült is, hogy a kedvében járhat, talán jobbá válik tőle.

— Tudod, volna néhány holmira szükségem, amiket Ozorán nem kapok meg, és szeretném megismerni az üzletfeleidet is.

Együtt utaztak, elegáns megjelenésével, mosolyával mindenütt szívélyes fogadtatásban részesült, Lénárd büszke volt rá. Aztán a következő lépésként meggyőzte a férjét, szeretné ő is kivenni részét az üzleti munkából.

 — Azt hiszem, Lénárd, levehetném válladról azt a terhet, hogy itthagyva az üzletet, Pestre kelljen utaznod. Minden ügyfeled ismer már engem, összeírod, mit szeretnél, és én elhozom neked.

Ettől kezdve évente kétszer megfordult Róza a fővárosban, megszállt valami finom szállodában, bevásárolt és vásárolgatott, megebédelt a Gundelnél, megnézett néhány filmet, aztán hozott mindenkinek némi ajándékot, hogy szó ne érje a ház elejét.

Javára írandó, hogy minden kiruccanása után Kisarankának Jókai köteteket ajándékozott.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/