Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 34.

Nyomtatás

            34.

Korán ébredt, de nem bírt visszaaludni. Felkelt és készített magának egy kávét, és pár szelet pirítós kenyeret. Kényelmesen megreggelizett, aztán felöltözködött, és elhatározta, bemegy a városba. Sok értelme nem volt ugyan, mert nem volt szüksége semmi fontosabb dologra. Ám újságokat akart venni, és a bankba is be akart menni. Vészesen fogyott a pénze, és semmiféle pénzszerzési lehetőséget sem talált. A magával hozott pénz nagy részét betette a bankba három hónapos lekötéssel. Ez nagyjából annyi kamatot hozott, amiből ki tudta fizetni  a havi rezsijét, és még maradt is pár frankja. De az árak lassan, de biztosan mentek feljebb. Nem kellett attól tartani, hogy valamiből hiány lesz, és esetleg nehezebben lehet élelmiszert beszerezni, mint eddig.

Ám a helyzet egyáltalán nem kecsegtetett sok jóval. Pláne, hogy a németek bombázták a semleges Svájc nagyvárosait, Bernt és Zürichet. Főleg az foglalkoztatta, ha esetleg belerántják Svájcot a háborúba, akkor hova tud menekülni? Mert az összes környező állam már a Birodalom irányítása alá került. Csak abban bízhatott, hogyha esetleg tovább kell mennie, a török útlevele némi védelmet biztosít számára. Nem fogják rögtön kiszúrni, hogy zsidó is.

A bankban sorok álltak minden ablaknál. Megszólított egy ismerős tisztviselőt:

— Tudnék beszélni magával valahol négyszemközt?

— Természetesen, kérem, kövessen az irodámba.

Az iroda a bank alagsorában volt, ahol a páncélterem is.

— Miben állhatok szolgálatára?

— Szeretnék egy olyan befektetési formát, ami havi hozamot biztosítana. De ne legyen részvény, mivel azokban nem bízom.

— Pedig azokban lenne most fantázia. Igaza van, hogy nagyon változatosak az árfolyamok, de ha naponta ellenőrzi a tőzsdei árfolyamokat, akkor nincs nagy kockázat.

— Köszönöm, de annyira nem vagyok profi ebben, hogy befektessem a pénzemet ilyen kockázatos üzletbe.

— Mással sem járhat jobban. Ma minden, ami értéknek számit részvényekben van.

— Én akkor sem kérek ezekből. Olyan befektetési formát szeretnék, ami havonta olyan kétezer frankot hozna.

— Ha szabadna tudnom, mennyi tőkével rendelkezik, amit be szeretne fektetni?

— Minden megtakarításom önöknél van. Három hónapra van lekötve, és ezután kapok negyedévente osztalékot. Körülbelül három és félezer frankot. Szeretnék egy olyan lehetőséget, hogy havonta ha kevesebb kamattal is, de legalább kétezer frankot kaphassak.

— Sajnos a jelenlegi körülmények közt ez a legbiztosabb. Nem tudok ajánlani most önnek olyan megtakarítást, ami ennyi pénzt hozna. Csak a részvényekkel tudna havonta ennyi nyereségre szert tenni. Persze ott a kockázat is, hogy az egész forgótőkét elveszítheti egy rossz vásárlással. De kockázat nélkül manapság nincs üzlet.

Robert megköszönte a felvilágosítást, és elhagyta a bankot. Vett egy pár újságot és elindult hazafelé. Nem volt éhes, de mivel délfelé járt az idő, úgy gondolta bemegy az Enciánba ebédelni. Titkon remélte, hogy talán összefut Dr. Kleinnel is.

Még nem volt tele az étterem, talált magának szabad asztalt. Amikor jött a pincér, hogy felvegye a rendelést az étlap alapján, ami az asztalon volt, Robert csak annyit mondott neki:

— Magára bízom. Hozzon valami igazi svájci specialitást.

— Köszönöm a bizalmát. Ajánlanám a züricher gesnelchtest. Nem kell sokáig várni rá, nem Zürichből hozzák — mondta nevetve a pincér. — Röstit tudok ajánlani hozzá.

— Az micsoda? — érdeklődött Robert.

— Reszelt krumpli olajban kisütve. Ha kéri, ízesíthetjük külön hagymával és szalonnával.

— Magára bíztam.

— Lenne egy ajánlatom. Előételnek egy kis sajtot? Abból a specialításunk a tet dö moán(tete de moine).

— Hozzon abból is!— hagyta jóvá Robert.

Kis idő múlva egy különös tállal tért vissza. Egy fatál közepén volt a sajt. Közepében egy fémrúd. A rúd felső részén egy forgatható kar volt. A rúd alsó részin pedig egy kés, ami a kar elfordításával párhuzamosan kis szeletkéket vágott le a sajtból. A pincér megmutatta, hogyan is működik a szerkezet. A sajt úgy nézett ki, mint a szerzetesek kopasz feje. A neve is ezt jelentette. Robertnek nagyon ízlett a sajt, és élvezettel forgatta a kart, elég sűrűn. Aztán megérkezett a másik fogás is, ami marhahúsból készült. Ezt is nagyon finomnak találta. Miután mindent elpusztított, az egészet egy pohár igazi francia vörösborral koronázta meg. Aztán gyorsan fizetett és távozott.

Ezután gyakori vendége lett az Enciánnak, de hiába is számított rá, hogy majd összefut Kleinnek, mindig elkerülték egymást. Egy hét elteltével Robert kezdett ideges lenni. Magában azon gondolkozott, hogy menjen-e pontosan a megjelölt időpontban, vagy tegyen rá még pár napot, biztos, ami biztos alapon. Az utóbbi mellett döntött, és a szerdai napot választotta, hogy az amúgy a hét közepe. Talán akkor kevesebben lesznek az ügyvéd úrnál. Délután öt felé érkezett. Még volt egy pár várakozó előtte, de messze nem volt tömeg az irodában. Szólt a titkárnőnek, hogy közölje doktor Kleinnel, hogy itt van.

Nem is kellett sokáig várakoznia. Doktor Klein maga jött ki az irodából, és vezette a szobájába.

— Roppant érdekes híreim vannak. Előre kérem, hogy ne izgassa fel magát a hallottakon. Mindenre fogok találni megoldást. Tehát akkor kezdeném is. Felkerestem a múlt hét végén Aigler üzletét. Szerencsém volt, mert a bombázás miatt nem azonnal, de ide utazott. Megkérdeztem tőle, hogy hol van eltemetve az ön édesanyja. Kérem, amit most fog hallani ne izgassa fel. Tehát a kérdésemre a következő választ adta:

— Micsoda? Eltemettetve? Nem gondolja komolyan, hogy sírhelyet vettem neki? Nem fizettek nekem annyit az ápolásért és az üzletvezetésért. Elhamvasztattam, és a hamvait szétszórták. Ez sem volt olcsó, de van róla számlám, ha esetleg ilyen irányú követelése volna a megbízójának.

Robert érezte, hogy kezd a vér az agyába tolulni, de próbálta fegyelmezni magát.

— Szóval még sírhelyet sem vásárolt az anyámnak, csak „kisöpörte” a hamvait? Van valami lehetőség, hogy ezért elégtételt vegyek?

— Kissé hosszadalmas lesz, ám megpróbáljuk megfogni valahogy. Ami a szülei állampolgárságát illeti az is rém érdekes. Egyikük sem kérte a svájci állampolgárságot. Miután elég hosszú időt éltek itt Svájcban, automatikusan megkaphatták volna, de sohasem kérték. Egész életükben évente újították az ittartózkodást. A hatóságok meg nem forszírozták, hogy akarnak-e állampolgárságot, vagy sem. Minden évben jó kis pénzt fizettek az államkasszába, az üzleteik utáni adóval együtt. Hogy maga, mint a gyermekük, igényelheti-e az állampolgárságot nem tudom. Utána fogok érdeklődni még pár helyen, mert amit eddig kiderítettem, az nagyon hosszadalmas eljárás és költséges is. A családjáról sajnos csak a svájci Vörös Kereszten keresztül szerezhet hírt. Ha leadja nekik a szükséges adatokat, a listájukra veszik, és elkezdik a felkutatásukat. Hogy ez mennyi időt fog időbe venni azt senki sem tudhatja előre. Ez a háború további kimenetelétől is függ. Most egyelőre ennyi. Az ügyek további intézését is bízza továbbra is rám. Amint lesz friss hírem, értesítem. Ismerem az elérhetőségét.