1844. november 13-án V. Ferdinánd – meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több mint félévszázados követelése előtt –, szentesítette a II. törvénycikket, ezzel hivatalossá téve a magyar nyelvet hazánkban. A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.
Nyelvünk fontosságára, ironikus módon, II. József hívta fel a figyelmet, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, amelyben kötelezővé tette a német nyelv használatát minden hivatalos ügyintézés során. A kalapos király (aki meg sem koronáztatta magát a magyar koronával) így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”
A rendek a magyar önállóság erősítését kívánták, és ezért követelték a magyar közigazgatás, és vezénylés nyelvét változtassák magyarra, természetesen azt sem feledték el, hogy ezzel saját hivatali elhelyezkedésüket is biztosítják. Más okokból csatlakoztak a reformértelmiségiek a tiltakozáshoz. Ők felsorakoztak Bessenyei György mondatai mögé, aki a magyar nyelvet a felvilágosodás, kultúra és a tudás terjesztésének eszközének látta; „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
A két álláspontot figyelembe véve fogalmazta meg 1790-ben Decsy Sámuel a magyar-nyelvi nemzeti programot (Pannóniai Féniks). Ettől az évtől kezdve szinten minden országgyűlésen sikerül engedményeket kicsikarni az udvartól.
Érdemes végigkövetni ezeket az állomásokat:
1790-91: Fakultatív nyelv lett a felsőbb- és középiskolákban.
1792: A magyar rendes tantárgy lett az iskolákban.
1805: A királyhoz és az udvari kancelláriához latin-magyar nyelvű beadványokkal és felterjesztésekkel lehet fordulni. A törvényhatóságok és a helytartótanács levelezés történhet magyarul.
1827: a XI. törvénycikk rendelkezik a magyar nyelvművelő társaság megalapításáról, a később Akadémiáról. Ezen az országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer forintot a Tudós Társaságnak. Az egész országban megindult a gyűjtés.
1830: a VIII törvénycikk szabályozza, hogy a városi és vármegyei bíróságok előtt magyar nyelven folytatódjanak a perek, illetve kötelezik a közhivatalnokokat és ügyvédeket a nyelv ismeretére.
1836: a III. törvénycikk a magyar anyakönyvvezetés bevezetéséről szól.
1840: a VI. törvénycikk arról rendelkezik, hogy a királyi helytartótanács körleveleit, a tárnoki székek ítéletleveleit magyar nyelven szerkesszék.
Az 1844-es országgyűlés első botrányát a horvát képviselők latin felszólalása okozta, amire az alsóház egy határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. Az uralkodó viszont hatálytalanította ezt, és három hétre felfüggesztette a munkát. A király és a parlament ötödszöri üzenetváltása után V. Ferdinánd kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot. 1844. II. törvénycikk értelmében:
– Minden törvényt magyar nyelven alkotnak
– Az országgyűlés nyelve magyar
– Az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek értekezni.
– Minden iskolában magyar nyelven történjen a tanítás
A törvényhozással párhuzamosan folyt a magyar nyelv átalakításának vitája is, a helyesírásról értekezők két táborra szakadtak, a szóelemző-etimologikus „jottisták” álltak szembe a kiejtés szerinti írásmód híveivel, az „ipszilonistákkal.”
Heves küzdelem bontakozott ki a Kazinczy Ferenc által vezetett nyelv és stílusújító neológusok és a közérthetőség védelmében fellépő ortológusok között. Ez utóbbiak vezetője Verseghy Ferenc és Kisfaludy Sándor volt. A vitából a neológusok kerültek ki győztesen, bár Kazinczy a következőket írta: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmint. A neológus így aztán rengeteg új szóval, képzővel, szavak el- és összevonásával, továbbá tükörfordításokkal gazdagították a nyelvet.
Természetesen egyre nagyobb érdeklődés kísérte a magyar nyelv eredetének kérdését is, ennek vitája ma is zajlik, különböző tudományos és áltudományos fórumokon.
Pais Dezső nyelvtudományi kutatásaival, eredményeivel, sajátos kutatási témájával hozzájárult nyelvészeti ismereteink gazdagításához.
Pais Dezső halálával szinte egy korszak zárult le a magyar nyelvtudományban, jeléül annak, hogy korszakalkotó egyéniség volt. Élete, munkássága a hazai nyelvtudomány történetének igen hosszú, eseményekben dús szakaszát ívelte át, sok tekintetben kifejezve s egyszersmind meghatározva ezt az időszakot.
Mint sok és változatos körülményből összetevődött, ellentmondásokkal terhes kora, ő is hordozott magában bizonyos végleteket, egymásnak ellentmondó vagy legalábbis ilyeneknek látszó tulajdonságokat. Tudósi alázat együtt járt benne tudósi szenvedéllyel, a tények rigorózus tisztelete nem állt szemben a gondolati szárnyalással, az aprólékos gondosság megfért a nagyvonalúsággal, a ragaszkodás a hagyományokhoz összeillett az új szüntelen keresésével, a nemzeti elkötelezettség egységben állt a szabadelvűséggel, a harciasság párosult a szelídséggel, a szigor társult a megbocsátással, a teljesítmény tisztelete egységben volt a tekintély mellőzésével, a morcosság együtt élt a fesztelen, aranyos kedéllyel, az odaadó munka nem ellenkezett a feloldó kikapcsolódással, a magányosság megfért a társas élet igénylésével. Mindezek valami csodálatos harmóniában ötvöződtek össze benne, a tudóst, a tanárt, az embert elválaszthatatlan egységbe állítva, a személyi varázst megalapozva és fenntartva. Egyedülálló volt, utánozhatatlan és megismételhetetlen; ahogy Bóka László mondta róla szellemesen: „hapax legomenon”.
A tudomány iránti alázatban és az azért való rajongásban aligha múlta felül bárki is: szeretett nyelvtudományára az életét tette föl. Egész életútja bizonysága jeles mondása benne tökéletesen megvalósuló igazságának: „A tudomány az életért van – és a mi életünk legyen a tudományért!”
(Benkő Loránd: Pais Dezső, 1993)
Forrás:
ng.hu
MTI
bibl.u-szeged.hu
mek.niif.hu
zalaihirlap.hu
sulinet.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
