Városlakó lett, eltávolodva a természettől, betonrengetegben élt. Januárban áthelyezték, a döntést nélküle hozták meg. Kész tények elé állították. Szerette az állandóságot, sok időbe telt, mire megszokta új szolgálati helyét. A régiben nagyon jól érezte magát. Az új környezetet idegennek találta, nem az ő világa volt. Tartózkodóvá, egykedvűvé, kedvetlenné vált, de bízott az időben, ami előbb-utóbb rendet teremt a lelkében. Az idő nem tétlenkedett, gyorsan teltek a napok, a hetek, a hónapok. Kitavaszodott. A nyár is gyorsan elröpült.
Fel sem ocsúdott, már javában színesedtek a falevelek. Az őszi napsugár még fitogtatta erejét, mosolyt csalt a mindennapok fásultságába ragadt emberek arcára. Egyre korábban sötétedett és lassan beköszöntöttek a hideg, vacogós, otthonülős esték. Az emberek munka után jobban igyekeztek az otthonukba, mint a nyári napokon. Akkor a hazatérés előtt még szakítottak néhány percet egy baráti kézfogásra, egy kis társalgásra. A hosszabb nappaloknak köszönhetően nem siettek haza magukra zárni a lakásuk ajtaját. A meleg évszak távozásával az emberek jókedve is elszállt.
Esténként visszaemlékezett a nyárestékre, amikor még nem kínozta ennyire az egyedüllét. Egyhangú új életébe ezek az esték hoztak boldogságot. Akkor úgy érezte, minden porcikáját a szeretet ragyogja át. Fiatalok, tizenhat-tizenhét éves lányok, fiúk vették körbe. Nála találták meg a kamaszok a biztonságot. Sokszor éjfélig beszélgettek. Az ember fejlődésében ez a legnehezebb életszakasz. Nem kis tehertétel megismerni önmagukat. Vannak, akikben burjánzanak a megvalósítható álmok, vágyak, míg vannak, akik nem találják még a helyüket a világban. A szünidő gondtalan estéi alkalmat adtak a kamaszoknak a lelküket nyomasztó gondolatok, érzések kibeszélésére.
Észre sem vették, hogy a beszélgetések során egyre jobban összekovácsolódtak. A találkozások helyszínéül sem választhattak volna jobbat. Titkaikat megtartotta, a történeteket tőle soha senki nem tudta meg. Alkonyatkor már összegyűltek az újdonsült bandatagok. Az élelmesebbek zsebükbe rejtve hozták az est kellemesebb eltöltését szolgáló finom nedűket, dugi cigiket. Ártalmatlanok, ha mértékkel fogyasztottak, néhány órára felnőttnek, „nagynak” érezhették magukat. Persze a szülők erről mit sem sejtettek. Mindegyikőjük érdeke volt a titoktartás. Vérszerződés nélkül is megőrizték ennek a nyárnak a titkokkal teli varázsát.
A szünidőnek vége lett. Az összekovácsolódott kis csapat újra élte „a diákok sanyarú sorsát”. Elmaradtak az esti találkozások. Elmaradtak a nagy beszélgetések.
Ezen az estén nagyon magányos volt. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Nem volt esőkabátja és semmi védelme. Teljesen átázott. Egyre hidegebb szél fújt. Fázott, vacogott. Egy teremtett lélek sem tartózodott már rajta kívül az utcán. Különös félelem kerítette hatalmába. Minden porcikája reszketett. Sosem volt még ennyire elkeseredett. Hirtelen hangos fékcsikorgás hasított az éjszaka csendjébe. Egy fekete Mercédesz állt meg mellette. Kinyílt a kocsi jobb első ajtaja, majd egy hatalmas huppanás…
— Edd meg, amit főztél, kisanyám! — kiáltott ki gúnyosan a sofőr, s nagy gázzal továbbhajtott.
Már egész közelről érzékelte a történteket. Mint egy mázsás kő zuhant rá az elernyedt fiatal nő teste. Melegség futott végig rajta. Élete legszebb pillanata. Átfagyott fémtestének megváltás volt. Végre felmelegedett.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.27. @ 12:50 :: Szulimán Eleonóra