Mostohám
Vásott létem oly mostoha!
Fénye szelencébe zárva vár,
mint a zöldellő moha,
mi a dél árnyékában sose jár.
Ott perzselő a hazug szó,
mára felszíne csupasz, kopár,
s bár ragyogó a szűzi hó,
többé nem kelt fel csókkal a nyár.
Mindhiába tartom orcám,
még úgy éget rőt keze nyoma,
vértől ittas rozsda szállt rám,
azon nevet feslett alkonya,
mígnem felragyog csillagom,
melenget kegyes mosolya,
szívébe fogadja arcom,
s nem lesz többé létem mostoha.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.01. @ 19:17 :: Németh Alexandra Zita