Megerőszakoltak!
Tudhattam volna előre, hogy ez lesz a vége! Kiüresedtem!
Halványan dereng még előttem az este. Puha volt az ajka, ízében az esti sült hús és késő délutáni kávé kesernyés aromája keveredett! Akkor még azt hittem, jó lesz vele, hiszen én is akartam, kívántam őt. Eleinte türelmesnek, vidámnak tűnt és jó humora is magával ragadott. Nem sejtettem, hogy karjai ennyire erősen tudnak szorítani, ujjai is úgy markolnak, mint ha egy vadlovat akarna befogni és betörni. Egy farkassal is elboldogult volna, nem hogy velem! Önző volt és kielégületlen, most már jól tudom, de akkor még ezt nem is sejtettem, mikor a bárpultnál összetalálkoztunk. Félelmetes gyorsan hajtotta végre szörnyű tettét, szinte felfogni sem tudtam, mi történik! Nem zavartatta magát, nem érdekelte az sem, hogy belül szinte sikítok, elfogyott belőlem minden ellenállás! Pedig olyan jól indult ez az este!
A változás, ami ide elvezetett, először nem is tűnt fel nagyon. Csak utóbb értettem meg, hogy az a másik idegesítette fel ennyire, ő váltotta ki belőle a féktelen erőszakot! Odajött hozzánk, félrevonta egy időre a sarokba beszélgetni. Először még mosolyogtak mind a ketten, de ez nem tartott sokáig. Hadonászva magyaráztak egymásnak, s próbálták mind a ketten túlkiabálni a harsogó zenét. Nagy vita lehetett közöttük. Régi sérelmeik felfakadhattak, végül az a másik már rám mutogatott, partnerem pedig hanyagul húzogatta a vállát. Végképp eltűnt az első látásra még feltűnő harmónia, melynek parazsa eleinte körüllengte őket. Dühödt, szikrázó szemekkel érkezett vissza a pulthoz, miközben az a másik csörtetve távozott!
Amíg nem találkozott a tekintetük, míg közénk nem furakodott a lénye, addig partnerem egészen csendes volt, megnyugtató és figyelmes. Csókjai ártatlanul, sejtelmesen, finoman és szelíden érintettek. Hagytam magam. Mert ekkor még élveztem én is. Persze mindig is éreztem, hogy ezért vagyok. Másoknak gyönyört adok, értük létezem ebben a világban. Azért vagyok, hogy megnyugvást kapjanak tőlem, néhány ártatlan órácska erejére megszabadíthassan őket a világ kínjaitól. Menedék vagyok, lelki vigasz, bódulat, varázslat! Akként is kezelnek! Tudom magamról, hogy vadít az illatom, az ízem, különös érzéseket keltek, elbolondítok mindenkit, aki velem érintkezik, mellettem levetkezhetik gátlásaikat. Elpárolog minden félelmük, egy kicsit én magam is így vagyok ezzel! Mert élvezem, ha titokban ölelnek, ha romantikus álmodozásaikat hallgathatom. Közben ringatom őket. Megfigyelő vagyok, csendes hallgató, társ! Néhan egészen megfeledkeznek magukról mellettem, sőt rólam is és csak mondják, ami szívük mélyén rejtve volt addig, titkaikat suttogják felém. Én figyelek, bűvös esszenciám minden cseppjével, koncentráltan. Próbálom betölteni azt az űrt, mely belőlük rám szakadt!
De most másként történt, mint lenni szokott. A békés, kedélyes cseverészés egyszerre kéjes erőszakká változott. Tehetetlen voltam! Védekezni képtelen szenvedtem el rám zúduló dühét, haragját, amit az a másik váltott ki belőle, miközben éreztem, minden embersége elveszett valahol a bárpult és a hányásszagú park közt félúton. Hirtelen, gyorsan, erőszakosan csókolt és pillanatok alatt végzett velem. Túl volt rajtam, nem volt benne semmi szánalom, aztán úgy engedett el, hogy éreztem, igazából semmit sem jelentettem neki, csak pótlék vagyok!
Most itt fekszik kiterülve felettem, s én még csak a nevét sem tudom. Várom, ki lesz, aki reggel arrébb rugdos, vagy elgurít! Már azt sem bánnám, ha valaki hajnalban összetörne a járdán, üvegszilánkjaimat pedig elsepernék a pad alól!
Legutóbbi módosítás: 2017.10.19. @ 20:16 :: Kőszeghy Miklós