Elhagyom kicsit magam, hogy hiányozzak a testnek,
aztán, ha visszatérek majd, beleremegjek. Borzongjak,
mint fagyos széltől az avarban pihenő őzek, vagy
csak áldva a csendes idők sodrát magamba kövüljek.
Megengedem magamnak, hogy csak az bánthasson,
amiről én szeretnék tudni – eláztatom magam, ha kell,
mint szórólapokat őszi esők után a pocsolyavilág, és
elgondolom sorát az igazságnak – ha fáj, az ember
miért kíváncsi mégis mindig arra, holott akár
a halál, olyan biztos a szabad a gazda.
Kicsikét bezárom a szívem, parányit elárulom
az eszem, és pár percre tényleg elhagyom
magam, mert csend kell annak a gyarlóságnak
a megértéséhez, amit el sem követtek ellenem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Kőmüves Klára
