Az ebéd

Csak két dologgal nem volt szerencséje az életben, a munkahelyekkel, és a nőkkel.

 

Még meg sem melegedett alatta a széke, máris kirúgták. Főnöke adta át a felmondólevelet, és arról motyogott valamit, hogy soha nem hallgat a jó szóra, mindig a saját feje után megy, és ennek most vége. A kár, amit okozott, igen jelentős. A vezetés nem is tehetett mást, ez a legkevesebb, ami ilyenkor kijár. Felesége szavai jutottak eszébe, aki tegnap este hasonló mondatokkal igyekezett tudomására hozni, hogy elege van, ki van rúgva. A válókeresetet már beadta, hamarosan értesítést kap, mikor lesz a tárgyalás.

Maga sem tudta, miért, de nem érzett bosszúságot.

Csak két dologgal nem volt szerencséje az életben: a munkahelyekkel, és a nőkkel. Irén eleinte elviselte a sorscsapásként megélt fordulatokat, de most úgy látszik elege lett. Nem tudta, mit tegyen. Hazamenni még nem akart, és nem volt kedve a csavargáshoz sem. Annyiszor megfogadta, hogy meglátogatja a lányát, most még indoka is van rá, nem mintha különösebb ok kellett volna hozzá, de nem bírta Gábort, az új szeretőjét. Alkoholista, lerobbant alak volt, amikor két éve megismerte. Szerelem — mondta a lánya. Negyven évesen, három gyerekkel már nincs szerelem, csak örömtelenség és felelősség.

— Értsd meg apu, nekem már nincs időm várni, hogy majd csak jobb lesz! Zoltán igazán rendes. Belement, hogy Gábor ideköltözzön. Csak addig, amíg nem találunk valami megoldást. Az ügyvéd azt mondta neki, semmiképpen ne hagyja el a lakást. Így nem volt más megoldás.

Tavaly kapott egy állást egy raktárban. Jó helynek tűnt. Autóalkatrészeket kellett mozgatni a többszintes állványok között. Az első nap egy motoralkatrészt emelt volna le a felső polcról. Egy billegő létra volt az egyetlen szabad eszköz, amivel elérhette az alkatrészt. Elvesztette az egyensúlyát, alig tudott megkapaszkodni. A főnöke rászólt, hogy ne bénázzon, még a végén fizethetik, ha a nyakát töri. Lejött a létráról, és szó nélkül kisétált az ajtón. Soha többé nem ment vissza. Ez volt a legrövidebb munkaviszonya. A leghosszabb sem tartott egy évnél tovább.

Németországban ajánlottak alkalmi munkát, jó fizetéssel. Ukrán csoporttal kellett mennie, egy lelkész szervezte az utazást. Ismerőse, a lelkész fia is a csoporttal ment, és ez megnyugtatta. Mezőgazdasági munka, nem tűnt nehéznek. Burgonyát kellett betakarítani a földekről. Az ukránok háromszor annyit kerestek, mint odahaza. Napi tíz-tizenkét órát is dolgoztak, ha kellett, zokszó nélkül. Már az első nap kiderült, hogy az öntöző rendszert kell összeállítani, ásás, betonozás, csövek cipelése, hegesztés a betakarítás helyett. Tűző napon, negyvenegy fok árnyékban. Nem volt erre felkészülve, már az első órában elájult a megterheléstől. Haza akart jönni, de nem engedte a munkaadója, amíg legalább az utazás költségeit meg nem téríti. Az okmányait elvették, még hazajönni sem tudott az iratok, és pénz nélkül. A rendőrségre ment segítséget kérni. A lelkész fia adott neki kölcsön, hogy egy fapados járattal hazajöhessen.

Megéhezett. Megállt egy hentes előtt, ahol meleg kolbászt, hurkát, grillcsirkét is lehetett kapni. Összefutott a nyál a szájában. Nem volt nála pénz, dühös lett, hogy ide jutott, hogy még jól sem lakhat. Nem tudta, mi lesz vele, elképzelni nem tudta, Irén nélkül hogy fog élni? Még munkája sincs. Irént pedig nem, hatja meg a helyzete, hiszen, éppen ebből lett elege. Igaza van — gondolta, de ettől nem lett jobb kedve. Állt a kirakatnál, nézte a gőzölgő kolbászokat, és gondolataiba merült. Egy erős, rekedtes hang térítette magához.

— Éhes vagy, haver?

— Nem, dehogy — válaszolta nem túl meggyőzően. Jobban megnézte a hang tulajdonosát. Elhanyagolt külsejéből ítélve, nem mehetett jól a sorsa, erősen borostás ábrázata azonban vidámnak látszott, szemei élénken kutatták a világot, mosolygott.

— Akkor minek állsz itt? Figyellek egy ideje, nem mozdulsz, a kirakatot bámulod.

— Na, jó, nem mondom, hogy nem vagyok éhes, de nem ehetek.

— Miért? Nincs pénzed?

— Hát, valahogy úgy.

— Nem baj, meghívlak.

Hirtelen csend lett. Mintha megállt volna a forgalom, mintha kikapcsoltak volna minden zajforrást. Nézte ezt az embert, aki talán már évek óta így él, az is lehet, hogy otthona sincs, és meghívja őt egy ebédre. Hihetetlennek tűnt, mintha csoda történt volna. Elszégyellte magát.

— Ne kéresd magad, haver! — szólalt meg váratlanul a rekedtes hang. — Mindjárt dél van, és még nem ettem egy falatot sem.

— Ne haragudjon, de nem fogadhatom el.

— Ne legyél már olyan büszke, mi az, hogy nem fogadhatod el? Látom rajtad, hogy valami bajod van. Elég rosszul nézel ki. Nem ettél egy ideje, azt is látom. Na, gyere!

Elindult előre, az ajtóban megállt és várta, hogy a meghívott is elinduljon. Nem szóltak egymáshoz, csak faltak, mint akik már napok óta nem ettek. A kolbász aranyló szaftjába mártogatták a friss kenyeret, mustárt is jócskán tunkoltak mellé. A végén egy-egy üdítővel öblítették le a ragyogó ebédet, koccintva az újdonsült ismeretségre. A koldus kinézetű fizetett, majd megszólalt.

— Remek kis ebéd volt, haver. Ne haragudj, de nekem mennem kell, dolgom van. Isten áldjon! — mondta, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. Sokáig nézett utána. Érezte, hogy jóllakott, és ettől a kedve is jobb. Még most sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett, de végül is mindegy, nem kutatja az okát, semmi értelme nincs. Most hazamegy, és megnézi az álláshirdetéseket. Irénnek megmondja, legyen kicsit türelemmel, minden jóra fordul, meglátja.

 

 

(Budapest, 2017. március)

 

18látogató,1mai

Szerző Horváth János 154 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

9 Komment

  1. Kedves Janó!
    Ezek az irásaid nem jók, hanem remekek. Mindig ott durran ahol senki sem számít rá. Egy hétköznapi történet ám a végén az olvasó gondolkodhat több irányba is. Ki volt a meghívója, valóban ő is egy ágrolszakadt volt, avagy egy álruhás jótevő. És persze ott lebeg a legnehezebb, hogyan fogja intézni a további életét egy válófélben levő feleséggel és munka nélkül.

Hagyj üzenetet