Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! – 7.

Előzmények: Kedves szomszédom, Anikó régen keresi az igazit, kalandokba bonyolódott sok évvel ezelőtt, míg végül beleszeretett az interneten megismert Andrásba, aki egészen másképpen gondolkodik. Igyekszik kihasználni az adódó lehetőségeket, mindenkivel.

Anikó csalódása után régi munkatársával, Péterrel elutazik az Adriára, felejteni.

Péter elvált, gyermekei vannak, Anikó nehezen barátkozik ezzel a helyzettel, főleg a gyerekekkel szervezett programoknak nem örül.

Később, talán maga sem tudja miért, újra összejön Andrással. Nekem sírja el a bánatát, valami mégsem úgy alakult közöttük, mint gondolta. Csalódott az intim együttlétben.

Péter pedig minderről mit sem sejtve keresi az átmeneti szünet után Anikót, de nem éri el telefonon sem.

 

*

 

Az idei nyár sokféle arcát mutatta már. Voltak tűzforró napok, hirtelen jött viharok, jégeső.

 

Épp az erkélyen rendezgettem a virágaimat egy délután, amikor halk kopogtatást hallottam.

Nem mentem az ajtóhoz, nem várok senkit, biztosan csak a szomszédba jöttek, gondoltam, aztán a csengő hangját már nem lehetett másra fogni. Gyorsan leöblítem a kezemet, résnyire nyitom az ajtót. Ismerős arc mosolyog rám.

— Bejöhetek? — kérdezi Anikó.

Szélesre tárom az ajtót, de még mindig nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Meg persze a változástól, amit vendégemen látok. Negyven körüli nő áll előttem, könnyű nyári ruhában, szél zilálta frizurával, kicsit zavarban.

— Anikó — nézek meglepetten —, mikor is láttalak utoljára?

— Ne is számold, van annak már csaknem tíz éve, hát nem látod rajtam?

— Mit kellene látnom? — csodálkozom, mert a látvány nem mutatja az évek múlását.

— Van egy kávéd? — kérdezi, és gyors női puszit kapok, csak úgy a levegőbe.

— Főznöm kell, épp elfogyott.

— Akarsz vele vesződni, vagy lemegyünk a presszóba?

Nem akarok kávét főzni, hagyom magam elcsábítani a közeli presszóba, bár a kávézáshoz már késő van. Visz a kíváncsiság is, vajon mi történt Anikóval 2009 óta?

 

— Hallottam elköltöztél, hallottam — ismétlem meg a lényeget, talán megérzi, miért hangsúlyozom. Kevergetem a kávémat.

— Igaz.  Mást nem hallottál? — néz érdeklődve. — Tudom, az emberek mindenfélét beszélnek — elsimítja kócos fürtjeit, és kíváncsian néz rám.

— Nem, nem hallottam semmit, hiszen tudod, én nem szoktam…

Félbeszakít.

— Tudom olyan kis szolid vagy, még mindig egyedül?

Választ nem vár, folytatja.

— Nem volt ám olyan könnyű eljönni, de hát mi mást tehettem volna, amikor ott volt az a szép kis családi ház…

Kivár, várja a hatást.

— Kinek is a háza? — kérdezem.

Hát nem mondtam? Péterrel élek már vagy… szóval, mióta eljöttem onnan — fejével az emeletes ház felé int.

— Ő az a bizonyos Péter, akiről régen hallani sem akartál a gyerekei miatt? Róla beszélsz?

— Jaj, még azt sem tudod, a felesége, Ágnes az a kibírhatatlan nő elvitte a gyerekeket. Tudod, volt az életében valaki — gondolkodik —, Tamás, persze Tamással él most, hál’ Istennek, vitte a gyerekeket is.

— De Péterhez, akarom mondani, hozzátok azért járnak a… — kicsiket akartam mondani, de hát már megnőttek ők is, szóval — a gyerekek.

— Nem sokszor, inkább Péter megy hozzájuk néha, látogatóba… — elhallgat, látom, tűnődik valamin. — Ne haragudj, de régen olyan jó barátnők voltunk, hiányoztál ám! — kedvesen mosolyog.

Gondolkodom, elmúlt sok év, nem keresett, hol is volt eddig az a híres barátság, vajon miért kell most felmelegíteni? Nem sokáig kell várnom a válaszra.

 

— Igazság szerint azért is kerestelek, mert tanácsot szeretnék kérni, mindig olyan igazad volt az életemmel kapcsolatban. Kérsz egy sütit? — már rendel is, a választ most sem várja. — Tudod, olyan nehéz most nekem — simogatja a villával a franciakrémes tetejét —, néha bolondságokat gondolok, félek, hogy igazam is van, vagy lesz…

— Mire gondolsz? — én is attól tartok, már megint elrontott valamit, mint régen.

— Mi nem házasodtunk össze Péterrel, csak úgy elköltöztem hozzá… — kicsit vár —, aztán most, hogy olyan sűrűn látogatja a gyerekeket, akik már csaknem felnőttek, gimnazista egyik, másik egyetemre jár, de még otthon laknak. Szóval attól tartok, újra összejönnek az elvált feleségével.

— Mikor váltak el?

— Nem tudom, most hogy kérdezed… lehet, hogy csak otthagyta Ágnest? Nem is mondta sohasem, hogyan is volt, volt-e vagyonmegosztás, vagy… — eltűnődik.

— Mit szeretnél tudni?

— Tudom, hogy nem nagyon beszélgetsz a házban lakókkal, akik lehet, engem nem is igen szerettek, de talán éppen ezért, esetleg mondanának rólam, vagy Péterről, Ágnesről valamit… — próbálkozik.

— De Anikó — hárítanám még a gondolatot is —, tudod, hogy én nem keveredek bele ilyen szóbeszédbe.

— Ó, tudom én azt, de nem emlékszel, amikor Andrással voltam — aprókat pislog, mint akinek a szemébe porszem került —, akkor is milyen gyorsan kiderítetted, hogy nem becsületes ember?

— Nem volt nehéz — válaszolom nyugodtan —, hiszen nekem is szépeket mondott, pedig ott voltál te is a lakásban.

— Igen, de az más volt, akkor csak futó kaland nekem, de Péterrel most együtt élünk évek óta. — Igazgatja a kis tányért maga előtt, mintha attól rend lenne majd az életében is.

— Mitől félsz, Anikó?

— Hááát tudod, nem szeretnék visszaköltözni abba a kis lakásba, senkinek sem adnám azt a kertet, a virágaimat, szóval kényelmesen berendeztem az életemet, jól élek Péter mellett.

— Tehát az anyagi biztonságodat, a kényelmedet félted? Azt hittem valami viharos nagy érzelem újra?

— Fenét, ne légy már olyan értetlen! Mindent megtettem ezért a környezetért, nem adom vissza Ágnesnek! Meg persze Pétert sem kapja vissza! Bááár, nemrég… tudod, kivel találkoztam?

— Kivel? Csak nem Andrással? — nézek kíváncsian.

— Honnan tudod?

— Valahogy éppen úgy néztél rám, mint sok évvel ezelőtt, amikor bizonygattad, hogy ő az igazi nagy szerelem.

— Nem is tudom… lehet, hogy igazam volt — ábrándos szemekkel tűnődik. — Ugye számíthatok rád? — néz bátorítást várón.

Mit mondhatnék?

— Ha megtudok valamit, hallok valamit, kereslek!

Elköszönünk, és lassan, gondolkodva indulok hazafelé, Anikó elviharzik a kis családi fészek irányába.

Az utcasarkon túl egy férfi lép elém.

 

— Szia! Milyen régen láttalak!

A hangja ismerős, kicsit nézem, az arca is.

 

— András? Te hogy kerülsz ide ilyen hirtelen?

Elszégyenlem magam, elhallgatva nézek rá, hiszen nincs mit számon kérnem, alig ismerem. 

— Talán láttad Anikót, az imént ment arrafelé? — intek a fejemmel a jelzett irányba.

— Nem tudom, kiről beszélsz, én téged láttalak jönni — mondja nevetve.

— De Anikó? — próbálkozom.

— Rád várok napok óta itt-ott, de te mindig autóval jársz, miért is? — mosolyog a szeme rám.

— De hát… ?

— Gyere, hazaviszlek, útközben elmesélek mindent — az út szélére lép, udvariasan int autója felé.

 

Folytatása következik

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"