kisslaki : Nóra, a tiszavirág

 

      

 

— Újjászülettem! — sikkantotta Nóra, mikor felbukkant a víz tükrén. Kicsordult a könnye a boldogságtól, mikor megpillantotta maga fölött a kék eget. Rögvest kibontotta a Teremtőtől kapott szárnyait, s az égre rebbent, maga mögött hagyva levetett lárvagöncét és a régi életét. 

Csak undorral gondolt az elfecsérelt éveire, amiket tartalom nélkül töltött a partalatti sziklaüregben, több százezer társával. Sem egy koncert, se színház, de még egy mozielőadást sem tartottak évek óta. Ha néha Nóra ismerőssel találkozott, néhány felületes mondatváltás után abbamaradt a társalgás; hiszen nem volt mit mondaniuk egymásnak.

Az utóbbi időben talán Jenő volt a kivétel. Mivel a legény remek haikukat írt, ezért egy irodalmi kört alapított. Egyszer véletlenül kezébe került Nóra egy kötete, ami teles tele volt gyönyörű szép verscímekkel. Már az első olvasásra megállt benne az ütő. Szinte kótyagos lett az élménytől, amit a leírt címszavak érzelmi gazdagsága sugárzott feléje. Félénken, mint az igazi költők általában, közeledni próbált a művésztársához. Ezek a tétova kísérletek felzaklatták Nóra ártatlan lányszívét. Rajtakapta magát, hogy gyakrabban elmélázik, s egyre többet gondol Jenőre. Ha ezután néha összefutottak, mindig valami édes bizsergés hullámzott át fiatal testén. Sajnálta, hogy nem volt bizalmas barátnője, akivel összebújhatott volna egy félreeső zugban bakfismódra kuncogni, susmusolni, vagy kikacagni lánytársaik csacskaságait, és akivel megbeszélhette volna a legbelsőbb szívtitkait. Lánytestvérei közül is csak párszázzal volt beszélő viszonyban. A többi sok ezerrel, ha találkoztak is, szótlanul kikerülték egymást. Idegenek voltak egymás számára. Holott már akkor érezte, hogy Jenővel valami csodálatosan végzetest fognak megérni együtt. De, hogy az mi lesz, arról csak aggódó vágyakozással ábrándozott. Igaz, sokat mesélt neki a sokat tapasztalt csibor, aki naphosszat a zöldet falatozta, a szikla védte agyagházuk előtt. Magányos volt az öreg, mert kisgyerek korában, megette három lábát az egyik testvére. Ő jósolt Nórának boldog beteljesülést, és öregségére szép halált; ha persze élve kijut ebből a közegből.

Eddig igaza lett a bogárnak, hiszen most örömtől részegen repked a víz fölött, holott vagy tízezer társát már rögtön felzabálta a rájuk várakozó békabanda.

De hol marad Jenő? Csak nem falta be ezredét valami kóborló, örökké éhes hal? Vagy talán ő jött túl korán? Tényleg, mintha említette volna az a háromlábú moszatevő, hogy a fiuk először a partra mennek legényruhát ölteni, s csak úgy szárnyalnak vissza a víz fölé, hogy megkezdődhessen az igazi, felejthetetlenül „remek nemzés”. — Tényleg, ezeket a közönséges szavakat használta az a malac szégyentelen. Erre akkor ő elpirult, s nem figyelte tovább a háromlábú csibor további beszédét, mert nem tartotta ildomosnak, lányfülnek ilyesmit hallgatni. De ah! Egy pillanat töredéke alatt, már marokra szorította Nóra szívét a rémület, mert meglátta a felhőnyi, sűrű legénygomolyagot, amint sebesen feléje kavarog. Hát azért ennyi széptevőre ő sem gondolt.

— Jenő, segíts! — nyikkant fel ijedten, majd ösztönös zuhanással félresiklott az udvarlók útjából. Evvel a manőverrel megmentette lányságát Jenőnek. De tévedett, mert nem ő volt a cél, hanem mögötte a víztetején feltűnt többszázezer, anyaságra vágyó pajtásnője.

De hol marad a szerelme? — Nóra szíve hangosan kalimpált az átélt izgalomtól, s szinte eszét vette a rettegés. A csibor mondta is, hogy vedlés közben, védtelen a kérészlegény. Talán madár ette meg Jenőt a parton? Hiszen most is alig látni zöldet, a rengeteg, tiszavirág zabáló szárnyastól. De váratlanul elmosolyodott, mert megpillantotta a nem e-világra való, bumfordi szerelmét.

Hát hol is lehetne Jenő, a nagy költő? Aki úgy félt a feltűnéstől, hogy elhúzódott a tömegtől? Hát lehet-e ennél nem kirívóbb? — Most is magányosan, tétován, néha métereket zuhanva, arcán földöntúli mosollyal repkedett feléje.

Nóra fejében hirtelen örömtől bénult a tudat, s már csak a vágya repítette szélsebesen Jenő karjai közé. Egy szót se szóltak; nem faggatták egymást kamaszmódra, hogy szeretsz-e, s tényleg örökké? — hiszen érezték, hogy mostantól az együttlétük, mindhalálig szól. Az ezredmásodperc, míg ölelték egymást, időtlenné vált számukra. Majd Nóra, vízfolyással szemben, mint permetgép a nádas felett húzva, beleszórta az utódokat a folyóba; a természet visszatérő folytonosságába, míg aztán maga is Jenő után hullott az öröklétbe. 

 

S ez az Isten alkotta misztérium, mindaddig megismétlődik, míg az apró élet írmagja is kivész, még az ember előtt; — mert a homo sapiens magamagát ítélte apokaliptikus, lassúhalálra.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 250 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de