Az arc nélküli lány arca kirajzolódni látszik.
Ismerem. Egészen jól. Volt egy közös ügyünk. Zoltánnak hívják, aki történetesen az ő férje.
Tíz évvel ezelőtt történt egy tavaszi reggelen, hogy Zoltán belegyalogolt az életembe. Szélsebesen jött szemben a járdán, fejét lefelé lógatva a telefonjába merülve. Összekoccant a fejünk. Egymásba merülő tekintetünk röntgensugárszerűen hatolt a lelkünk belsejébe, egyenesen oda az űr felé, mely jó ideje jelen volt mindkettőnkben. Kinek, kinek a maga módján a saját rése a pajzsán.
Így kezdődött a mi hónapokig tartó titkos szerelmünk, mely egyszerre volt a mennyország s maga a pokol. Szárnyaltam és vergődtem, ebben a viszonyban.
Egy kócos reggelen aztán, mikor a tükörben szemtől-szembe magammal, kinyújtott karral próbáltam letörölni elérhetetlen könnyeimet, döntöttem. Másnap szakítottam Zoltánnal.
Nagyon fájt, pokolian szenvedtem. Valamit a csúcson abbahagyni a legnehezebb dolog, azt hiszem.
Kapcsolatunkat úgy vágtam el, mint éles penge az anyagot. Gyorsan, és visszavonhatatlanul. Se telefon, se találkozás, csak a lelkemet marcangoló magány és fájdalom.
Hónapok teltek el így. A férjem tudta. Tudta az egészet.
Együtt maradtunk mi ketten, befoltozott lelkünkkel, melynek a legmélyére beástuk fájdalmainkat. Volt valami ott, valami, ami erősebb volt a fájdalomnál. Valami emberfeletti mély, őszinte szeretet, ami továbbvitt minket. Lassan visszataláltunk egymáshoz s egy még erősebb kötelék alakult ki közöttünk. Kaptunk még tíz évet a sorstól.
Aztán ezen októberi napon a karma törvénye benyújtotta a számlát.
Semmi sem maradhat büntetlenül. Át kell hát éljem a fájdalmat, amit okoztam akkor.
Vajon mennyit bír el két ember lelke? Van-e egy határ valahol a végtelenben?
Meddig táncolhatunk pengeélen?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Varró Brigitta
