Bolyongásaim 2.

Eltűnt a súlyosan himbálózó vasabroncsos kútgém és a kolonc is vele együtt, csak az ágas árválkodott még mögötte.

    

 

Az ősi házhoz érkeztem. A sáncon átvezető fahíd, valamikori kedvenc bújócskázó helyünk összeroggyant. Most tán egy kisebb labda sem férne el alatta, nemhogy két-három gyermek. A kapuzábék komoran merednek az égre. Emlékszem, amikor ezeket tetette apám, azt mondta, hogy megette az idő a régieket. „Hogy eszik az idő?” kérdésemre két ujjbegye között szétmorzsolta a málladozó, korhadt fát. Így értettem meg milyen is az idő, ha eszik.

A kilincs könnyen jár, csend lapul az udvaron. A nagy házzal szemben a nyári konyha kis ablakait pókháló szőtte be, de a sütőkemence beomlott hátával még dacol az elmúlással. A gémeskút káváját lábujjhegyre állva se értem fel akkor, és ettől egy kissé megrémültem. Eltűnt a súlyosan himbálózó vasabroncsos kútgém és a kolonc is vele együtt, csak az ágas árválkodott még mögötte. Biztosan megette azokat is az idő.

A kút melletti kő-itatóvályú őrizné a múltat, de most a csillámló víz helyett rothadó falevél, limlom, szélfútta szemét lapul benne. Mennyire szerettem nézni az esti itatást valaha, igazi szertartás volt az! Apám az első két vider vízzel kimosta az itatót, bedugta a lefolyót nagy fából faragott dugóval, majd nekilendült a vízmerésnek. Köpött egyet a tenyerébe, és lendülettel nyomta lefelé a vedret, majd enyhén meglódítva siklott felfele a kútgém, s a csordulásig telt vedret nekibillentette az itatóba vezető vállúnak*, az üres vider meg lendült újból lefele. Könnyűnek, játékosnak tűnt ez a munka, nyürrögtem* is a fülébe, hogy én is vizet akarok merni. Apám türelmesen vett maga elé, és meglódította a nehéz favidret, majd biztatott, hogy nyomjam a mélybe. Természetesen, meg se bírtam mozdítani. Aztán felküldött a tornácra, és hátrament az istállóba. Lánccsörgés, „Rózsi nye” hallatszott, s már sorjáztak is elé az itatóhoz a marhák, mindig ugyanabban a rendben.

Olyanok voltak, akár az emberek, megfontoltak, szófogadóak, rakoncátlanok. De apám értett a nyelvükön, hol csendes szóval, hol hangosabb nógatással vagy épp vesszőcsapással terelgette őket. Finnyásak voltak, csak a tiszta vizet itták meg. Tudtuk ezt mi is, a testvérek, de Janika viselt dolgai egy életre belénk oltották a tiltást. Csintalan, kísérletező gyermekecske volt, mindig tett valamit, amivel — apám szerint — kihúzta a gyufát. Nyár volt, már jócskán bent jártunk az estében, mire vacsorához ülhettünk. Ilyen melegekben a külön álló nyári konyhában tanyáztunk, csak este mentünk be a nagy házba aludni. Praktikus volt, mert tapaszos földje hűvösséget adott. Minden este megsepertünk, fellocsoltuk, majd szitán át rostáltuk rá a homokot. Már ott ültünk türelmetlenül, éhesen az asztal körül, csak Janika hiányzott még. Anyám az asztal közepére helyezett lapittóra* borította az aranylón gőzölgő puliszkát, apám tángyérokba* merte az aludttejet, a füstölt disznóoldalas is sercegett a tűzhelyen.

S ekkor keserves nyávogás hallatszott az udvarról.

— Janika! — ugrott fel apám az asztaltól, s fordult is ki rajta.

Tódultunk utána mi is. A vízzel feltöltött váluban* kapálózott a kicsi macska erőtlenül, éppen az utolsó pillanatban kapta ki onnan.

— Hol vagy te, Jómadár? — dühöngött szegény, de Janika sehol sem volt. — No, hadd el, ma nem vacsorázol! — s elvette a lajtorját a padlástól. Nem volt titok előttünk, hogy oda rejtőzött el testvérünk, ha rosszat tett.

Ott kuksolt sokáig Janika, de anyám mindig leengedte onnan. Hiába ígérte meg neki, hogy soha többet nem lesz rossz, ez nála addig tartott, amíg kimondta, és annyi megbánás, őszinteség volt a kék tekintetében, hogy nem is lehetett rá haragudni.

Másnap reggel éktelenül cifra, hangos szavakra ébredtünk. Az állatok nem itták meg a macskafürdős vizet, csak bőgtek előtte keservesen. Apámnak nem volt mit tennie, mint visszaterelni őket az istállóba, és újra merni a vizet. Janika meg félelmében fél napra ismét elbújt valahová, és akkor jött elő, amikor már elszállt apám haragja. Egy nyaklevessel meg is úszta a csínytevést. Nem volt rossz gyerek ő, de valami delejes kényszer vonzotta a macskakölykökhöz meg a vízhez.

Az úszástanítás után nem sokkal, egy másik kicsi macska is kútba repült! Szerencsénkre idejében kiderült a dolog, legalábbis számunkra. Ezúttal apám, nagyapám és a fél utca munkájába került, megtisztítani a kutat. A vizet teljesen ki kellett merniük a kútból, leeresztették a hat méteres lajtorját*, az egyik fiatal szomszéd lemászott a mélybe, felküldte a vederben a macskát, majd kezdődött a fél napig is elhúzódó kút tisztítása. Janika meg elbujdosott két napra nagyanyámhoz. 

Egy időre megtanultuk, hogy a kúthoz még közel se szabad mennünk. De a kíváncsiság nem hagyott békén minket sem, a kút titokzatossága, félelmetessége egyre vonzott. Anyám betegen feküdt a szobában, nagyanyám meg a kertbe ment zöldségért. Rögtön a kútnál teremtünk Gyurikával, az ikertestvéremmel — máig sem értem, hogyan értük el a fölöttünk lengő súlyos favedret —, belecsimpaszkodtunk, és pár méternyit lenyomtuk a mélybe. Ám nem bírtuk tartani a súlyos terhet, és elengedtük. Úgy röpült fel a kútgém vödröstől, mint a madár, még zökkent is jó nagyot a kolonc. Szerencsénkre, nem rántott be a kútba. Soha nem mondtuk el a szüleinknek, de nem is mentünk jó ideig a közelébe.

 

(folytatás köv.)

 

*nyürrög — sírva kérlel, *lapittó — gyúródeszka, * tángyér — tányér, * lajtorja — létra,

*válu — vályú

35látogató,1mai

Szerző Kádár Sára Hajnalka 56 írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét is írok, ritkán verset. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.

16 Komment

Hagyj üzenetet