A nyugovóra térés utolsó előkészületei közben valaki megkopogtatta az ablakot. Tamás — előbb gondolkodás nélkül — az ilyen helyzetre felállított saját szabályzatának idevágó tennivalóit akarta életbe léptetni. Már nyúlt is a gázspray után, aztán kitekintett az ablakon, és olyanná vált, mint egy csonttá fagyott örökmozgó. Csak nézte hatalmasra meredt szemekkel, pislogásképtelenül a vele szemben álló arcot, majd a lazuló görcsből kilépve ismét mozgásképesen nekirontott az ajtónak.
— Apám, hogy kerülsz ide, huszonöt éve nem láttalak?! Megsirattunk, pedig nyoma sem volt halálodnak, csak negyvenöt éves voltál még. A túlvilágról jöttél?
— Maga kicsoda, fiatalember?
— A fiad vagyok, apám, igaz, most én is negyvenöt évesen, mint akkor te voltál. Nagyon érdekes, így hetvenévesen fiatalabbnak látszol, mint korábban. Mondd, odaátról jöttél?
— Tomikám, mit csináltál magaddal, hogy így megöregedtél? Milyen túlvilág, miket beszélsz itt összevissza? Tegnap este lefeküdtem, aztán gőzöm sincs, de meglátogattam II. Erzsébetet. Együtt teáztunk az éjszaka közepén, ha tudnád, milyen jó csaj!
— Vénasszony, papa…
— Ne haragudj, álmomban nagyon dögös volt, bögyös, és valami puha labdákkal üres konzervdobozokra célba dobáltunk. Megjegyzem, nagyon fáradt is vagyok, fehér éjszaka után.
— De papa, ez nem egy éjszaka volt! Amint látod, most is este van, tizenegy körül jár…
— Milyen szép nagy fiú lettél, kopasz vagy és őszes a bajuszod…
— Most ne beszéljünk ezekről a jelentéktelen dolgokról, talán inkább arról, hol a ménkőben császkáltál huszonöt éven át!
— Mindig ezzel a huszonöt évvel jössz. Mondom, hogy nem mentem sehová. A hülye álmom, úgy látom mégis kirepített valahová, mert nem tudok bemenni ebbe a felpuccolt lakásba. Honnan vettétek ezt a kafa kaputelefonos bejárati ajtót? Muszáj volt, hogy az ablakon dörömböljek, különben nem tudtam volna bejönni a saját lakásomba.
— Jaj, papikám, ez a lakás, gyorsan jegyezd meg, már évtizedek óta nem a tiéd.
— Már hogyne volna fiacskám, csak eressz szépen be!
Tamás a megkukult, ázott verébre hasonlító, középkorú felesége mellett végre tényleg beengedte, és közelről még százezerszer biztosabban látta, ez tényleg az apja.
— No, fiacskám, akkor jó napot! Csak egy délutáni hülye, olyan rémálomnak nevezett izém lehetett, nyomás az ágyba. Azt hiszem, még mindig álmodom, mert ilyen öreg nem lehetsz, alig fejezted be az iskolát. Ez a petyhüdt pocak nem illik egy kamaszhoz! Ki ez a dögös csaj?
— Papi, ha már anyáról nem érdeklődsz…
— Tényleg, hová lett anyád?
— A télen búcsúztunk el tőle…
— Hová ment?
— Ne értetlenkedj itt már annyit, ez itt a feleségem, és fogjuk az egészet csendesre, mert ha a gyerekek is felébrednek, végképp kitör a ramazuri. Szóval hová húztál el huszonöt éve? Szegény anyám, azt hittem, megbolondul, pedig az összes holmid a lakásban maradt a kulcsaiddal együtt. Még az ágy is meleg volt utánad.
— Sok a szöveg, kisfiam. Most lefekszünk szépen, te visszafiatalodsz, reggelre elfeledjük ezt a marhaságot, anyád is előkerül, és majd jól felelősségre vonom, hová mászkál el az engedélyem nélkül. Nekem a gyárban a helyem, mert dudál a gyár, nekünk dudál.
— Papi, még egyszer ilyet ne mondj! Hogy csináltad, hogy szemernyit sem öregedtél?
— Mi a fenétől öregedtem volna pár óra alatt olyan látványosat? Szóval, dudál a gyár nekünk, dudál! De hogy a francba van, hogy most, az esti váltás idején nem hallom a dudálást?
— Kapaszkodj meg, öregem, huszonöt teljes esztendeje tűntél el, ha jól értem, te sem tudod, hová. Mi megsirattunk rendesen, de már csillagokként kerengenek a fejem körül a zagyvaságok. Ilyeneket, hogy dudál a gyár, meg mit tudom én, ne mondj, mert kicsinállak!
— De hát az köztulajdon, kisfiam! Majd az igazgató elvtárs…
— Ki ne mondd még egyszer ezt a szót! — fortyant fel, láthatóan minden álmosságot levetkőzve, a megöregedett kisfiú.
— Nem értem, kisfiam, a párttitkár elvtárs…
— Jaj, papa, ha még ilyeneket mondasz, tényleg nagy smafuba rángatod magadat, meg minket is. Tudod, itt most kapitalizmus van!
— Na ne hülyéskedj, kisfiam, és hol a széfed?
— Micsodám?
— Hát a kapitalizmusban mindenki tele van pénzzel zsákszámra. Nem azt mondom, a huszonöt évvel ezelőtti miénkhez képest csúcs ez a lakás, de remélem, van egy rendes, dollárral teli széfed is.
— Nincsen papa, egyik napról a másikra alig élünk.
— Akkor ez nem kapitalizmus! Na, reggel megdumálom a párttitkárt és az igazgató elvtársat is.
— Apuka, kérlek, ne folytasd ezt! Van millió párt, de egy sem elvtársozik, ilyeneket nem lehet ma mondani. Lehetni lehet, csak nem hasznos, nem célszerű. És van még egy hírem: lebontották…
— Mit bontottak le, kisfiam, a portásfülkét?
— Nem, cakli-pakli az egész gyárat!
A fiával egykorú papa egy kicsit meghökkent, aztán becsukta a szemét és lekevert egy rendes nagy taslit hazudós túlnövekedett fiának.
— Ilyen hülyeségeket ne mondj! A mi gyárunkban, amelyik nekünk dudál, az elképzelhető legeslegmodernebb felszerelés volt, van! Megértetted? Nem is tudom, hány hektárnyi területű, és minimum tízezren dolgoznak benne.
— Papikám, a gyárat már tizenöt éve szétbontották, nyoma sincs!
— Ne hülyíts, kisfiam — szinte sírva mondta a semmiből előkerült papa —, én még sosem késtem egy napot sem, most így, huszonöt év után kínkeservesen visszakönyörgöm magam! Gondolom, a portásokat nem cserélték le, azok mind jól ismernek, majd beslisszolok, és visszacserkészem a munkahelyemet. Nem érdekes, mert miénk a gyár, nekünk dudál!
— Ezt már voltál olyan kedves mondani néhány tucatszor, papa. Ne tedd többet, mert senkinek sem dudál az a nyavalyás gyár már réges-régen.
— De hát mit építettek a helyébe, fiam? — görbült zokogóra a valahol túl hosszan hibernált vén negyvenöt éves Tamás papa.
— Mit építettek volna? Amit mindenhol, minden gyár helyén. Plázát.
— Mit, kisfiam?
— Üzletet, boltot!
— Ja, ha csak egy boltról van szó, akkor maximum a kapu mögötti tűzoltó sufnit bonthatták le.
— Apukám drága — feszültek mindkét oldalról egyre jobban az idegek és érzelmek —, ez nem olyan bolt, az egész gyár területét elfoglalja, azt is, ami valaha szabadon volt.
— Na idefigyelj, kisfiam, holnap bemegyek az iskolába és elmondom, hogy egy krónikus hazudozó lett belőled! Olyan bolt egyszerűen nincs, képzelegsz! Mars nyugovóra, hol a vekkerem?
— Azt már régen kidobtuk…
— Akkor szólok a telefonébresztőnek.
— Melyiknek?
— Hogyhogy melyiknek?
— Legalább húsz telefonszolgáltató van, de nem tudok róla, hogy ébresztési szolgáltatás létezne, mindenki fel tudja ébreszteni magát a saját telefonjával.
— Na intézkedjél, hogy a munkába indulásomra egy ilyen mostani marhaság ébresszen fel! Aztán reggelre kialusszuk ezt az egészet, és ráncba szedem a sok nagyotmondót. Mert miénk a gyár, nekünk dudál, ezt jegyezd meg!
— Megjegyeztem, papa… Tönkre akarsz tenni bennünket…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:32 :: Boér Péter Pál
