Vandra Attila : A törvényesség bajnokai 2. A tör-vé-nyes-sé-gért

Nem jó hozzászokni az új-zélandi bürokráciához, ha időnként haza is akarsz utazni…

 

 

Ágnesék nagyon megelégelték a wellingtoni esős éghajlatot. Sokáig morfondíroztak azon, hova is költözzenek, lehetőleg távol a Cook-szorostól. Auckland sok értelemben vonzó lehetőségnek kínálkozott, hiszen ott van az ország gazdasági központja, a lakosság egynegyede ott él, könnyebb jól fizetett állást találni. Végül a véletlen szólt bele a választásba. Laci olyan kedvező állásajánlatot kapott Kanadából, hogy nem tudta visszautasítani. Irány Vancouver! Néhány évre legalábbis oda költöznek. Nem, nem végleg, nem akarnak ott letelepedni, nem azért folyamodtak új-zélandi állampolgárságért, hogy végleg elhagyják az országot. Mire kislányuk megkezdi az iskolát, visszatérnek. Nem jó szanaszét járni iskolába.

Azért egyik országból a másikba költözni, az tényleg nagy kaland, hiszen egy lakásban több év alatt felgyűlt holmit nem lehet egy bőröndbe begyömöszölni. S kisgyermekkel… Rá is tekintettel kell lenni. A megoldást a szülőkkel való skype-beszélgetés adta a kezükbe, a vágy a nagyszülők tekintetében, viszontlátni unokájukat, akivel születése óta nem találkoztak. Két legyet egy csapásra! Tehát előbb hazautaznak, Ágnes ott is marad vagy három hónapot, Laci elkíséri őket Európába, de visszautazik, s egyedül lebonyolítja a „Nagy költözést”. Ennyi idő alatt új „hazájukban” talál lakást, s talán munkahelyet is Ágnesnek, mert neki már van… A „lányok” a készbe mehetnek utána.

Eddig nem utazhattak, mert kislányuknak, Zselykének, aki már Wellingtonban született, csak új-zélandi születési anyakönyvi kivonata és útlevele volt. Elég furcsa helyzet, ha a szülőnek más az állampolgársága, mint a gyermeknek. Több helyen kell repülőt váltaniuk, s ha lekésik a járatot, mire kimagyarázzák a bizonyítványt az értetlenkedő idegen országi reptéri alkalmazottaknál, hát az bizony fölöttébb kellemetlen helyzet.

Ha már hazautaztak, gondolták, elintézik a kicsi iratait is, mármint a román születési anyakönyvi kivonatot. Sohase lehet tudni, mikor lesz az jó valamire. Egyelőre eszükbe sincs haza költözni, de… mégis EU-s iratok.

— Van egy érzésem, otthon „kicsit” komplikáltabb lesz az iratok elintézése, mint itt — vészmadárkodott Laci.

— Üss a szádra! — szólt rá Ágnes. — Akadtak a történelem során olyan idők, amikor egy ilyen jóslattal az ember az életével játszott! — műfenyegetőzött, bár tudta, Lacinak igaza van. Itt „némileg” nagyobb bürokráciára lehet számítani.

Hazaérkezésük után alig tértek magukhoz a félnapos időeltolódásból, bementek a városházára. Először csak érdeklődni. A neten utána néztek a szükséges iratoknak, de… Éltek itt néhány évet — még ha gondtalan gyermekkorban is —, szereztek némi tapasztalatot. A kapus útba igazította őket, 109-es szobában, a kettes ablaknál Corina Panţut keressék, ő foglalkozik az ilyen ügyekkel. Ágnesnek a név hallatán deja vu, pontosabban deja entendu[1] érzése támadt, de elhessegette magától.

A váróteremben elég sokan voltak, nem úgy, mint Wellingtonban. Pedig az főváros, és valamivel több lakosa van, mint Brassónak. Úgy látszik, Romániában valamivel több intéznivalójuk van az embereknek… Amint egyik kliens végzett, Laci engedélyt kért az épp sorra kerülő férfitől.

— Csak érdeklődni jöttünk most, hogy legközelebb ne álljunk majd itt hiába…

A férfi készségesen intett menjen csak, főleg miután szemrevételezte a hordozóban szendergő Zselykét is.

— A sorszámát kérem…

— Csak érdeklődni szeretnék…

— A sorszámát kérem! — szólt rá a nő az ablak mögül.

— Nem vettem sorszámot, mert csak…

— Vegyen sorszámot, és várja ki a sorát!

Zselyke az éles hangtól megébredt, és rázendített. Ágnes az órára pillantott, ami azt illeti, már ideje…

— Kisgyermekkel vagyunk, sír, és csak meg szerettem volna kérdezni… — próbálkozott még egyszer Laci.

— Az a maguk baja. Akkor ne hozzák ide! Idehozza a gyermeket, bőgeti, és azt hiszi, így nem kell kiállnia a sorát? Mi lenne itt, ha mindenki ezt tenné? — förmedt rá a hivatalnok. — Tud maga románul, vagy milyen nyelven mondjam? Vegyen sorszámot, és várja ki a sorát! A B69-est kérem! — szólt a mikrofonba.

Laci csaknem odavágta, öt nyelvből is választhat, csak mondja udvariasan, de gondolta, nem hangolja maga ellen a bürokratát. A B69-es sorszám tulajdonosa sajnálkozó tekintettel nézett rájuk, majd az ablakhoz járult. Hamar megszületett a közben felébredt és éhes Zselyke üvöltése által is motivált döntés: Ágnes kimegy a parkba, megszoptatja a kislányt, addig pedig Laci kivárja sorát.

Laci jó másfél óra múlva került elő, vérvörösen, és remegő ajkakkal.

— Megérdeklődted? Mi történt, miért vagy ennyire dühös? — érdeklődött Ágnes.

— Nem.

— ????

— Mivel láttam, mindenki először a személyi igazolványát veszi elő, én is a kezembe vettem az útlevelemet. Még át se adtam a sorszámot, rám szólt, ne higgyem, az Egyesült Államokban vagyok, ahol jogsival is igazolhatom magam. A fekete útlevelemről azt hitte, amerikai.

— De hát te nem jogsival akartad…

— Ezt mondtam én is, mire felvilágosított, hogy az útlevél az utazási irat, igazolásra való irat pedig a személyi. Olyan hangnemben vágta hozzám, mintha ezt minden idióta tudná. Romániában vagyok, itt betartják a törvényes előírásokat, nem mint egyes helyeken. Erre elővettem a személyimet, de visszadobta, mert lejárt, azzal nem igazolhatom magam. Ha nem újítjuk meg a személyi igazolványainkat, semmit sem tudunk intézni. Nem mehetünk máshoz. Csak ő foglalkozik az ilyen ügyekkel, megérdeklődtem.

— Azt is, hol kell intézni az új személyit, és milyen iratok kellenek?

— A városháza másik épületében, a város másik végén. Ott érdeklődjünk, a szükséges iratok listája ki van ott függesztve. De ülj le, mesélek valamit.

Ágnes férje szemébe nézett, majd gyanakvó tekintettel, a hordozóban már ismét szendergő kislányával helyet foglalt egy közeli padon. Miféle történettel akar Laci előállni?

— Miközben álltam sorban, az előttem levő hölgy szóváltásba került azzal a hápéval[2].

— HP-val?

— Ne szépítsem, az a fehérnép nagyon HP vagyis NHP. S mi ki vagyunk neki szolgáltatva. Annyit szűrtem ki a szóváltásból, hogy az említett hölgy a Magyarországon elhalálozott édesanyja román halotti igazolványát akarta kiváltani. A hölgy már másodszor utazott ide Zalaegerszegről emiatt. Édesanyja sztrókot kapott és lebénult, utolsó éveit lányánál élte le, ágyhoz kötve. Ott is temették el. Ám a szülői ház miatt itt kell lefolytatni az örökösödési pert. Ahhoz, hogy a jogos örökség birtokába juthasson, kell a halotti igazolvány. Ám a hivatalnok kérte az elhunyt személyi igazolványát, amely időközben lejárt… Az örökös kikelt magából, mert a halál beálltának igazolására Zalaegerszegen kiadott orvosi igazolványt, és a magyar állam által kiadott halotti bizonyítványt lefordíttatta, jegyzővel hitelesíttette, felülhitelesítette a budapesti román nagykövetségen, lepecsételtette, és most a HP a halott személyi igazolványát is kérte tőle, amelyik az évek során lejárt… Tehát nem érvényes.

— De az mi a csudának kellett?

— A lakcím igazolására[3]. Annak alapján kell kitöltenie a halotti igazolványt. Erre még a szomszédos ablaknál dolgozó kolléganő is kiakadt, és megkérdezte, minek kell a halottnak személyi igazolvány? Erre a HP azt felelte: „A tör-vé-nyes-sé-gért!” Így mondta, szótagolva, nyomatékosítva.

— S az örökös mit válaszolt?

— Először szóhoz se jutott, majd könyörögni kezdett, mert már második alkalommal utazik ide Zalaegerszegről, és nincs több szabadsága az idén, és…

— Fogadom, azt a feleletet kapta, mint mi, amikor arra hivatkoztunk, hogy sír Zselyke.

— Pontosan…

— S az örökös mit tett ekkor? — érdeklődött tovább Ágnes.

— Gondolom, elindult a városháza másik épületébe személyit csináltatni a halottnak… Elég ingerülten viharzott el.

— Akkor hagyjuk a francba az egészet… Zselykének nem lesznek román iratai és kész. Mire kell majd neki a világ végén?

— Első reakcióm nekem is ez volt. Sajnos, időközben rájöttem, muszáj kikérnünk a gyermek román születési anyakönyvi kivonatát. Arra számítva, hogy a kicsinek meglesznek az itteni iratai, nem számoltunk azzal, hogy egy új-zélandi állampolgár nem tartózkodhat kilencven napnál többet Romániában.

— Én számoltam! — jelentette ki büszkén az asszonyka. — Pont három hónapot leszünk itt, úgy vettem meg a repülőjegyet. Számítottam a bonyodalomra. Romániában nőttem fel…

— S ki engedett át az érettségin matekból? Három hónap az kilencvenegy nap… — vette elő Laci az okos-telefonját. Csakhamar rálelt a bukaresti repülőtér számára. Telefonálás után meg sem kellett szólalnia, a válasz az arcára volt írva.

— Kiutasítják az országból… S akkor évekig nem jöhetünk vele haza… S a büntetés is horribilis összeg.

— Akkor irány a másik városháza… — felelte lemondóan Ágnes.

Sajnos a sok várakozással eltelt az idő, így már záróra után értek oda. Majd hétfőn…

 

(Folytatás következik: A 22-es többszörös csapdája)

 

 


[1] Mintha már hallottam

[2] Erdély-szerte ismert nyomdafestéket nem tűrő kifejezés rövidítése, legtöbbször így rövidítve említik. A H a hülyéből jön, a P betű megfejtését az olvasó szennyes fantáziájára bízom, annyi könnyítéssel, hogy csak nőkre alkalmazzák.

[3] Romániában nincs külön lakcímkártya és személyi igazolvány, egyazon irat helyettesíti mindkettőt. 

Legutóbbi módosítás: 2016.07.24. @ 19:13 :: Vandra Attila

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.