Győri Irén : Vica és Csin történetei — IX.

Karácsonyi készülődés és egyéb kellemetlenségek

 

Furcsa dolgok vannak, és nagyon furcsák az emberek. Ki gondolná, hogy Apunak is van mamája, és úgy hívja Aput, hogy kisfiam. A Vica nagymamának nevezi a Mami meg mamának. Hozzá megyünk nyaralni. Most, hogy leesett a nagy fehérség, jó tudom, hogy hó a neve, de nekem nem igazán jelent az semmit. Sokkal szebb a nagy fehérség, mert akkor eszembe jut a játék az udvaron Vicával. Karácsonyt emlegettek, és Apu meg a Mami nagy készülődésben voltak. A kocsitető csomagtartóját telerakták sok-sok színes ruhával. Apu hosszú csomagokat is tett fel és azt mondta, „na, a lécek biztosan nem maradnak itthon”. Nagyon füleltem, de nem tudtam sok mindent a helyére tenni. Gondoltam, majd menet közben megértem, rájövök, mi is történik éppen. Azt hittem, csak nyáron lehet nyaralni, de ha Apu mondja, akkor biztosan lehet a nagy fehérség idején is. Vicuska boldogan csomagolta az ajándékokat, köztük, amit a nagymamájának szánt. Szépen átkötötte a dobozt fényes piros szalaggal. Megkérdezte, „ugye neked is tetszik, Szilveszter?” Ráhagytam, megugattam, szép, szép, csak az a baj, hogy az is csak egy skatulya, hiába van felcicomázva, az is annak a valaminek a börtöne, ami bele van zárva. Mondtam én a barátomnak, hogy látni se akarom, mármint azt a cicomás kockát, de nem volt rám hangolódva. Tette a dolgát.

A nagy izgalom rám is átragadt, de akkor nem foglalkozott velem senki, így kénytelen voltam magam elfoglalni. Már fel tudtam ugrani a kanapéra. Meg is tettem.

A kanapén ott volt a sok doboz. S közöttük egy, azt kiválasztottam, mert nagyon jó illata volt. Nekem ez az illat jelentette a mennyországot. Csodálatos májkrém bújt meg a díszes papír alatt, és annak mennyei a szaga. Azt tudtam, hogy az orrom aranyat ér! Én nem tudok olvasni, de a szimatommal túlteszek akárkin, akármelyik ember családtagomon. Én jobban olvasok a szagok és illatok között, mint az emberek a könyvek betűiben. Gondoltam ez biztosan az enyém, csak a nagy felfordulásban elfelejtették ideadni, hát én kiszolgáltam magam. Nem sokat vacakoltam a csomag aprólékos bontogatásával, nemes egyszerűséggel letéptem a szépséges csillogó papírt. Jó nagy adag májkrém volt benne, meg egy fagyi szerű finomság. Már nem is emlékszem melyiket ettem meg hamarább, de mindkettő nagyon tetszett. Alig bírtam szuszogni, elfeküdtem a kanapén, két hátsó lábamat kényelmesen kinyújtottam és mély ünnepi extázisba estem. Akkor imádtam a karácsonyt. Korai volt az örömöm. Egyszer éles sikításra eszméltem. Vica sikított, és nem az örömtől. Hálátlan és neveletlen kutyának nevezett, és azt mondta rám, hogy randa haspók. Még fel sem fogtam, hogy mi történhetett, de sejtettem, hogy megint elkövettem valamit, amit nem kellett volna. De hogy hálátlan és, hogy haspók! Életemben ekkor nagyon szégyelltem magam. Az önkiszolgálásomat nem díjazta az én drága barátom. Azt a csomagot nem kellett volna bántanom. Azt mondta, most már én túl vagyok az ünnepen és felfaltam az ajándékot, és elrontottam az estét.

— Ugye tudod, nem fogsz velünk ünnepelni, és vedd tudomásul, elmondom apunak és a maminak is, hogy milyen csőd vagy. Nem lehet téged nevelni. Buta kutya. Igaza van Zitának, téged tényleg orrba vágtak és attól rövid az orrod és kevés az eszed, mert kiütötték. Buta kutya. Most mondd meg, mit csináljak? Előre elvetted az ajándékodat, amit este akartam a fa alá tenni. Széttépted a dobozt és a díszes csomagolást is.

Nagyon szégyelltem magam, de a csomag akkor is finom volt. Gondoltam, az udvari lakban fogom tölteni az estét, mert annyira haragos volt a tekintete, de már nem csinálhattam vissza. Félrevonultam szégyenemben és kicsit meg voltam bántódva, mert ő is megfeledkezett rólam, de én nem hánytam a szemére, de hát nekem is van lelkem!

Nem kellett az udvari házamban aludnom, de kutyául éreztem magam. Vica duzzogott. Ha tehettem volna, visszafordítok mindent, mert ez így nem volt igazi ünnep. Se Vicuskának se nekem. Anyu ugyan szeretettel megsimogatta a fejem, és azt mondta.

— Ha valamit elszúrunk, annak a következményével is számolnunk kell.

Nem gondoltam, hogy a mellőzöttség ennyire tud fájni. Vica rám se nézett. Durcás volt. Én meg rettenetesen szomorú.

Azután elaludtam, és valami halvány emlék eszembe juttatta a mamámat. Ettől még szomorúbban ébredtem. Nem volt nekem ez a karácsony öröm. Igaz, miattam, de akkor is szomorú voltam.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 08:14 :: Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!