A titok (tizenhetedik rész)

Előzmények: Márta néni meg akarja látogatni Rékát, de Tamara nővér útját állja. Ezután az irodában Lénával beszélget. Kócos zászlós megtudja, hogy a doktornőt is megerőszakolták. Tudatosodik benne, Rékának meg kell ismernie a jegyzőkönyv tartalmát aláírás előtt. Egy szabálytalanul közlekedő Skodával koccan. Bánfi a hangszalag elindítása előtt vizet kér, Horu doktornő attól tart, hogy lázas.

 

 

Léna hallgatta az idős asszonyt, még akkor sem szólalt meg, amikor pár pillanatra elhallgatott. Figyelte, mondandója közben, hogy tördeli a munkában megfáradt, bütykös, ráncos kezeit. Néha elmosolyodott a hallottakon, de hagyta, hadd beszélje ki magából az évek alatt felgyülemlett fájdalmat. A csönd, ami most kettejük között beállt hosszabb volt, mint a korábbi lélegzetvételnyi szünetek. Minden szava mögött szeretet van — gondolta. Magához akarta ölelni ezt az asszonyt.

— Márta néni! Laci mindennap felhív, érdeklődik, Réka hogyléte felöl. Amikor altatásban volt, megkért, ha csak egy pillanatra is meglátogathassa őt. Engedélyeztem neki, de ott voltam mellette. Figyeltem az arcát, ahogy az alvó lányt nézte. Ugye a fia mindig, minden körülmények között meg akart felelni mindenkinek?

— Igen. Főleg az apja halála után… ő lett a férfi a háznál — mosolyodott el Márta néni.  — Soha nem engedett magának lazítást, csak azzal a kislánnyal szemben. Vele felszabadultan tudott nevetni, gyerek tudott lenni, de ha becsukódott a kiskapu…

— Miért döntött mégis úgy, hogy otthagyja magát, és a nagyvárosba megy? — vágott az asszony szavába Léna.

— Talán önmagát kereste. A kötelességtudat miatt eltemetett énjét, akit nem engedett felszínre a hosszú évek alatt.

Kopogtattak. Tamara nővér két elődrukkolt aprócska vászonanyagot tartott a kezében, ahogy benyitott az irodába.

— Elnézést — mondta, és már be is akarta csukni a nehéz ajtót.

— Maradj, mutasd őket!

— Keresztanyu kettőt küldött, azt mondta, egyik a tied. A munkásabbat ajánlja neked. Azt üzente, érti, mit akarsz, és egyet ért veled. Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt — mondta sóhajtva és átadta a két kalocsai mintás anyagot.

— Nagyon sokat kézimunkáztam, míg láttam, de ma már nem veszek a kezembe tűt, pedig nagyon jól lekötötte a figyelmemet — szólt közbe az idős nő.

— Márta néni, úgy gondolja, pár színes fonal, mint gyógyító terápia? — kérdezte Tamara. — Mert ugye erről van szó? — fordult Léna felé.

Léna mosolygott Tamara értetlen arcát látva.

— Mit nem lehet ezen érteni? Azt feltételeztem, hogy tudod, mit akarok…

— Most ebbe inkább ne menjünk bele. Én nem hiszek ebben, de nem én vagyok az orvos.

— Amikor a férjem meghalt úgy érzetem, hogy megőrülök. A gyászom mellett ott volt a kisfiam, akit fel kellett nevelnem, nem volt munkám és sok tartozás maradt rám. Akkor kezdtem el hímezni. Minden fájdalmam és sóvárgásom, belevarrtam az első díszpárnámba. Erőt adott túlélni. Ma is féltve őrzöm.

Tamara hol egyikre, hol másikra nézett.

— Rendben — adta meg magát.

— Drága doktornő bemehetek Rékához?

Léna várta a kérdést, mégis meglepődött, amikor meghallotta. Már válaszolni akart, amikor Tamara megszólalt.

— Réka megkérdezte, ki volt az, aki benyitott hozzá.

— Hogy kérdezte? Levertség volt a hangjában, vagy?

— Azt hiszem inkább érdeklődés…

— Márta néni, próbáljuk meg!

Léna felsegítette a törékeny asszonyt és lassan elindultak Réka szobája felé. Tamara nézte őket, de nem ment velük, a nővérszoba felé vette az irányt.

*

Kócos Jolán lassan haladt, mélyeket lélegezve, de szíve szerint rohant volna. A férfi, amikor meglátta a zászlóst, megállt. Védekezőn maga elé emelte karjait. Még mielőtt bármit mondhatott volna a zászlós határozottan megszólalt.

— A jogosítványt és a kocsi papírjait kérem! — Az arcán valami meleg folyt végig. Végigsimított a halántékán, az ujjai véresek lettek. — Ezek szerint a tükör felsértette a fejem — gondolta.

A férfi ijedten szedte elő a kesztyűtartóból a kért iratokat. Meg akart szólalni, de Kócos zászlós felemelte a kezét.

— Hallgasson! — szólította fel a gyorshajtót.

A feje sajgott a fájdalomtól és szédült is egy kicsit. URH-n beszólt a központba, hogy küldjenek helyszínelőket. A sebre papír zsebkendőt szorított és halkan káromkodott.

— Hol érezte magát, hogy így száguldozott… uram?

Erős alkoholszag csapta meg az orrát. A szondát akarta elővenni, mikor meghallotta a szirénázó autó hangját. Majd a kollégák — gondolta. Szemmel tartotta a férfit, aki még moccanni sem mert. Összegömbölyödve ült a gépjárműve mellett.

A két rendőrautó lezárta az utat. Percek alatt kíváncsiskodók lepték el a környéket.

— Jolán, jól vagy? — hallotta valahonnét a távolból… — Hívjatok mentőt!

Elvesztette az eszméletét.

*

Szilvi nagyon haragudott Bánfira, de már bánta, hogy sót tett a kávéjába.

— Majd ha visszajön, tisztázzuk. Nincs mit tisztázni — csapott az asztalra. — Nem mondhatom el neki, hogy tetszik a közelsége. Nem, nem tetszik. Ő a kollégám.

Leült az asztalához, maga elé vette a kézzel írt jelentést és gépelni kezdett. A gondolatai egyre csak a hadnagyot környékezték. Egyszer csak azt vette észre, hogy annak, amit ír, egyáltalán nincs köze a rendőri munkához. Sírva fakadt.

*

Amíg Bánfi egymás után öntötte poharába a vizet, Laci Annára gondolt. Az agya nem tudta elfogadni, hogy itt a szigorúan őrzött betegek között van. Szép fiatal nő — tűnődött.

— Doktornő — fordult dr. Horu felé. — Mindazok ellenére, amit az imént elmondott Anna állapotáról, nem lenne elegendő, ha Léna, vagyis a Lippai doktornő osztályán ápolnák? Biztos, hogy indokolt az ittléte?

— Sajnos igen. Önök, most egy nyugalmi szakban találkoztak vele, de nem mindig ilyen. Vannak… Higgye el veszélyes önmagára és másokra is. Az imént elmagyaráztam önöknek.

A doktornő elfordult tőle, jelezve, hogy nem kívánja a beszélgetést folytatni. Réka járt a fejében. A lány kamillavirággal borított mezőn szaladt és hangosan kacagott. Megrázta a fejét, az álomkép elillant. Maradt a szomorú valóság.

Bánfi lenyelte az utolsó korty vizet is. Szilvi jutott az eszébe. Magához akarta ölelni a lányt.   

Dr. Horu a két férfit figyelte. Látta rajtuk, hogy mind a ketten valahol messze járnak.

— Hadnagy úr, indíthatom a magnót? — kérdezte.

A két férfi, mintha álomból riadt volna.

— Igen — mondták egyszerre.

 

 

 

folytatása következik…

Szerző Lénárt Anna 164 írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.

9 Komment

Hagyj üzenetet