Bihari Csilla Rózália : Igazán karácsony van

 

Egy hete folyamatosan hullottak a pénzérme nagyságú hópelyhek. Ádám nyolc éves volt, alig valamivel nagyobb a kezében lévő vastagkötésű vesszőseprűtől, amivel a nehéz hótakaró ellen küszködött. Reggeltől seperte a Kosztolányi utca széles járdáit, lassan már a hideget sem érezte. Hétköznap az édesapja végezte a feladatot, de a hideg csakhamar ágyba döntötte, s mivel közeledtek az ünnepek, nem lehetett lemondani a hétvégi fizetségről sem, holott az borzasztóan kevés összeg.

A kisfiúnak egész nap aggasztó, és nehéz gondolatok zúgtak a fejében. Félt, hogy édesapja nem heveri ki a magas lázat. A családnak nem futotta korházi költségekre, biztosításuk nem volt, és ilyen körülmények között még a kompenzált gyógyszerekre sem tarthattak igényt. Házilag kúrálták valamennyi bajukat, de most nagyon súlyos az elmúlni nem akaró betegség. Ádám épp felnézett a fehéret csillogó hólepedőről, amikor egy idős urat pillantott meg, aki botjával kotorászta a havat. Kiderült, hogy láncos zsebóráját pottyantotta valahol az utcát borító hótengerbe, és lassan egy órája keresi kétségbeesetten. A fiúcska megdöbbenve vette észre arcán a mély elkeseredést: a bácsinak ráfagytak könnyei a kor redőire. Nagyon megesett a szíve rajta, ezért úgy határozott, hogy egy időre félreállítja a seprűt valamelyik kapualjba, és ő is nekilát a keresésnek.

Megkérdezte, hogy nem emlékszik-e, hol akarta megnézni az óráját, s Áron bácsi körülbelülre behatárolta a helyet. A kis Ádám egy félórai keresés után szétkotort egy érdekes formájú üreget, amit sejtése szerint az óra lánca hagyhatott, és meg is lett az elveszett kincs. Mikor előhúzta a hóból, csodálkozva nézte a szétnyitott óra fedőlapjába rejtett képet. Egy háromgyerekes család volt rajta. Az apa vonásaiból felismerte az idős bácsit. Percekig bámulta a képet, majd odaszaladt vele az öreg úrhoz.

— Tessék. Megtaláltam!

— Ó édes fiacskám, nem tudok elég hálás lenni.

— Nem tesz semmit. Gondolom, fontos lehet a bácsinak, a családja van benne rejtve.

— Igen. Már csak így maradtak meg nekem. A feleségem tíz éve elhunyt, pont karácsony előtt egy héttel. Két fiam Amerikában él, igaz jó körülmények között, de nagyon ritkán látom őket, még a menyasszonyaikat sem ismerem. A lányom pedig itt él a városban, de nem beszél velem. Engem hibáztat az édesanyja haláláért. Nem tudok rá haragudni ezért, jobb szerettem volna, ha az a végzetes autóbaleset engem visz el, és nem őt. A lányom soha nem értett, és soha nem hallgatott meg, de fáj, hogy még a kis unokámat is csak akkor láthatom, ha délután elmegyek az iskola elé, de nem engedi, hogy beszéljen velem.

— Ó, bácsi. Sajnálom. Remélem, hogy karácsonykor az angyalok visszaadják a családját!

— Köszönöm kisfiam! — Azzal a fiúcska kezébe nyomott annyi pénzt, ami kétnapi utcaseprés árát is meghaladta, és eltűnt a hó-ködben.

Ádám meg csak állt, földbe gyökerezett a lába. Aztán újra nekilátott a munkának, majd késő délután, mikor már besötétedett, és felváltották, elszaladt a patikába, és megvásárolt egy doboz lázcsillapítót. Csendesen besurrant édesapja ágyához. Az alvó feje mellé egy kis székre letette a gyógyszert, meg egy pohár vizet, majd csókot nyomott a homlokára és elment otthonról. Mária néni még ott ült a könyvtárban, és nagyot nézett mikor a fiúcska azt mondta, hogy a tíz évvel ezelőtti karácsony környéki újságokra van szüksége.

— Tudsz te egyáltalán olvasni, fiacskám? — végigmérve szakadt öltözetét.  

Azzal Ádám maga felé fordított egy könyvet a könyvtáros asztalán, lábujjhegyre állt és szépen, tagoltan, folyamatosan olvasta az írottakat, úgy, hogy még a bonyolult összetett szavak sem okoztak gondot.

— Értem — felelte kurtán Mária néni, de úgy, mintha egy égi csodát látna. Felállt és odahozott egy dobozt a fiúcskának. — Ebben megtalálod.

Tíz perc keresés után meg is lett a keresett lapszám.

 

„Végzetes autóbaleset

F. Á. és neje F. A. szörnyű autóbalesetet szenvedtek a városba vezető 40-es úton. A balesetet egy idegen jármű okozta, akinek a vezetője D. B. apró sérülésekkel megúszta, azonban F. Á. súlyosan sérült, többrendbeli fizikai, és akár visszamaradó szellemi károsodás veszélye is fennáll. F. A. sajnos nem élte túl a tragédiát, már a helyszínen elhunyt.”

 

A fiúcska elolvasta a cikket háromszor, majd negyedszer is. Hiszen a bácsi nem is hibás. Majd megkérte a könyvtáros nénit, hogy másolja le neki a rovatot. Másnap jó kedvvel indult iskolába, édesapja láza lement, és már az ünnepről beszéltek, arról, hogy idén először három napig ünneplik a karácsonyt, hiszen a család mindennél fontosabb. Igaz, soha nem volt karácsonyfájuk, az angyalnak nem igen futotta rá a pénzéből, de valami kis ágacskát azért mindig teleaggatott szaloncukorral és beállította az ablak alá.

Órák után megpillantotta az ajtóban Áron bácsit, aki egy kislánnyal próbált beszélni, de az elszaladt előle. Jól sejtette, hogy eljön. Még egy pillanatig visszanézett az úr bánatos arcára, majd a lány után eredt. Egész hazáig követte, majd mikor az az ajtóig ért, odakiáltott neki.

— Miért nem beszélsz a nagypapáddal?

— Tessék? Hozzám beszélsz? Ki vagy te? Honnan tudod, hogy a nagypapám?

— Ismerem őt, kedves bácsi, nagyon szeret titeket!

— De anyu azt mondta, hogy felelőtlen, meg azt, hogy rossz dolgot művelt.

— Miféle rossz dolgot? Nem hiszem!

— Miatta halt meg a nagymami, mert részegen vezetett…

— Ez hazugság. Ide nézz! Ha ezt elolvasod, te is meglátod! Majd add oda az anyukádnak is! Meg kell bocsátanotok neki.

Azzal odanyújtotta az összetűrt újságcikket és hazament. Otthon békesség fogadta. Az a pár nap, ami még hátra volt az ünnepig, gyorsan elszállt, de amikor karácsony reggelén felébredt, olyan csodát látott, hogy nem hitt a szemének. Akkora díszes fenyő ragyogott a szobában, amekkorát még sosem látott, egészen a mennyezetig ért, és alatta sok-sok ajándék. Testvérével csak ültek az ágyban és bámulták. Nem hitték, hogy ez a valóság. Majd mikor édesanyja és édesapja örömkönnyektől ragyogó arcáról biztatást olvastak le, akkor nekiláttak, hogy megnézzék igazi-e mindaz, amit látnak. Körbejárták a fenyőt, kis szájuk a fülükig ért és szemükben angyali fény csillogott.

— Karácsony van — suttogta Ádám. Majd egy borítékot pillantott meg a fa alatt, amin az ő neve állt. Felbontotta, egy levelet talált benne.

 

Drága kis Ádám!

Kétszer is visszaadtad a családomat. Az angyalok elhozták hozzám őket tegnap este. A lányom bocsánatot kért tőlem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer eljön hozzám. Végre a kis unokámmal is beszélhettem. Megmutattad nekem, hogy mégis vannak csodák, és vannak angyalok. Te is az vagy. Hálából elküldtem hozzád az én angyalomat is! Soha nem felejtem el a jóságod!

 

Békés, áldott ünnepeket kíván

F. Á. és családja!”

 

A kisfiú könnyei lassan potyogni kezdtek a papírra, és ezt gondolta: „Igazán karácsony van!”

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.12.15. @ 11:36 :: Bihari Csilla Rózália
Szerző Bihari Csilla Rózália 123 Írás
1995. Nagyajta. Aztán Sepsiszentgyörgy, Székely Mikó. Most Kolozsvár, végzős bölcsész. :) Több, mint tíz éve verselő. A helyzet egyre csak romlik. :)