Boér Péter Pál : Naplemente…

Ez az írás valójában helyzetjelentésféle…

 

Motorizált jármű lett belőlem, alattam kerekek forognak. Azt hihetnék egybeforrtunk, pedig csak ülök, nem nőttem kényelmi fotelembe. A vezetést egészen objektív okokból átengedem, nem én nyomom a joystickot. Haladunk, s ez komoly haladás. Már éppen a körgyűrű irányába tartó utcát kereszteztük, azt, amelyik belerohan a Talján utcába. Sajnálom azokat, akik ott laknak, mert ők képezik a hangszigetelő falat. A kamionos oldalon, huszonnégyből huszonnégy órát dübörög minden, néha egy-egy vonat is elzötyög a töltés tetején, ám azt talán már észre sem veszik szegények. A lakások eladhatatlanok lettek, az emberek vagy megszokják, vagy nem.

Utálom az utcaneveket megtanulni, a más neveket sem szoktam, ezért fogalmam sincs, hányas számú iskola volt az, amelyik — ha nem tévedek — most éppen líceum.

Vele szemben ott áll a Kis komplex, számtalan névváltása után állítom, bölcs dolog nem megjegyezni a neveket. Honnan tudhatnám, hogy éppen most hogyan hívják? A forgalom időről időre, önmagával megszorozva hatványozza magát. Már azokban a kis leágazásokban is vigyázni kell, ahol azelőtt bicikli sem gurult.

Most, a suli után, a gyalogátkelőnél átveszem az irányítást, viszonylag meredek a lejáró. Balra, majd jobbra nézünk, elszáguld néhány kocsi a csendes utcában, aztán a túloldalon felzöttyenek a járdára, és visszaadom a kormányzást. Még néhány méter után elérjük a kis csodát. Erdőcske nőtt két panel között, a talán másfél árnyi területre, rendesen avarral, madarakkal, talán még mókusok is vannak. Örülnék, ha egy pillanatra ködbe veszne a blokk-koszorú, aztán megsajnálom őket és úgy döntök maradjanak, csodálják kalitkáidból azt a cseppnyi természetre emlékeztetőt.

Alattam forognak a kerekek, lassan haladunk, már jól látszik — hogyne látszana, hiszen talán húsz méterre van — az, ami odanőtt, egy ortodox templom. Semmi kifogásom ellene, a város etnikai összetétele a száz évvel ezelőttinek majdnem a fordítottja lett. Gyerekkoromban tizenöt-húsz katolikus, öt-hat református, egy-két evangélikus, egy unitárius, két görög-katolikus és talán négy ortodox templom volt a városban. A változások, változásokat hoztak, s akár az az erdőtincs, úgy ezen templomok is sűrűn kinőttek.

Ez rendben is volna, a vallását gyakorolni vágyóknak lehetőséget kell nyújtani. Negyvenöt új templom erre éppen elegendő talán? De ha jól tudom, az elmúlt években a háromórás vasárnapi szertartásokat megafonok tudósították a több utcával arrébb lakókkal is. Sokat gondolkodtam, vajon miért gondolták, hogy mindenki ortodox, illetve azt, hogy senki nem akar pihenni.

Elgurulunk a templom előtt, keresztet vetek, nem olyan látványosat, mint azon vallás gyakorlói, de Isten háza, mindenhol Isten háza. Megint általmegyünk egy keskeny utcácskán, ahol még gördeszka sem volt azelőtt, most néhány kocsi elhúz. Kinézzük, mikor lehet átgurulni, megvan a pillanat, átvezetek és kőhajításnyira attól a Március 6. úttól, aminek ma biztosan más a neve, leülünk a sétány egy padjára. Ott a kedvenc kocsink! Az autómárkákat sem jegyeztem meg soha, valami belső „elvből”, aztán most szégyellem, hogy nem ismerem fel messziről, mi micsoda. Az a jármű egy igazi, ékszer volt, szemet gyönyörködtettek küllői, gyártói láthatóan adtak még a formára. Bizonyára ötven-hatvan éves lehetett, de olyan állapotban, hogy a gazdája fele királyságom duplájáért sem adta volna ide.

A túlsó oldalon hangos csoport telepedett egy padra, ezért ha már ott vagyunk, megnézzük a Bors felé vezető, dübörgő kocsisort is — gondoltuk.

Felhajtok a járdára. Ez végre nem három araszos, ugyan itt is az autók az urak, de elfogadható szélességű maradt. Beszélgetünk, azaz beszélgetnénk, mert abban a folyamatos morajlásban nekem lehetetlen. Egy kedvezőbb forgalomcsendesedés után, négy kicsinosított szépség jelenik meg.

Harsány, magabiztos lányok, még körülöttük forog a világ, s ahogy elnézem őket, úgy is maradnak, amíg csak tehetik. Enyhén fennhéjázó, már-már gőgös megalomániával árad belőlük a felsőbbrendűségi érzés.

Nézem és elemzem őket. Addig valójában szórakozom, amíg kupán nem vág a valóság. Magasról leszövegelnek, majd elhallgatnak, összenéznek és sunyítanak. Előttük korombéli magyar házaspár beszélget, akik még ahhoz vannak szokva, hogy Váradon bármikor, bármilyen hangosan, nyugodtan beszélhetnek anyanyelvükön. Születésükkor az etnikai többség részei voltak, sőt fiatal korukban jól, rosszul, esetleg alig gagyogva, a mai többségből majdnem mindenki beszélte nyelvüket.

Rövid hallgatás után, a lányok — akik érezhetően valóban az „igen” és a „nem” szavakat sem ismerték

nyelvünkön —, elkezdtek mekegni. Borzasztó jól szórakoztak. Nem lehetett nem felismerni a magyar nyelv intonációjának utánzását. Ha tehettem volna, elordítom magam. A kor-sorstársak úgy látszik már tapasztaltak ezt-azt, vagy egyszerűen bölcsebbek voltak nálam. Hallgattak…

Ez az eset rögtön a megvitézített temető-park sokkja után következett. A hazafelé gurulásban nemcsak a szám íze, hanem a lelkületem is megkeseredett, s hogy tornyosodjon az a fura kupac, várakozás közben egy négy éves kislányt nyugtató apjára üvöltött a fehér köpenyes orvos, majd a taxiban helyreigazítottak valakit, aki egy régebbi utcanevet használt. A hölgy elég bátor volt ahhoz, hogy megmondja, ő még tud két korábbit is. Nevesítette őket. Ha nem pénzről lett volna szó, a sofőr kihajítja, milyen más nevek lehettek volna, mint a negyvennégy előttiek.

Mit akarnak itt ezek, már mindent maguknak kérnek, és magukról neveznének el — fortyogta —, pedig a maga húsz esztendejével el sem tudja képzelni, hogy ez a város nem mindig így nézett ki, és nemcsak a szó vizuális értelmében…

No fejet fel, a kerekek forognak, ha más nem, a város területe megmarad. Az a valóságos, egykori még ott van, és ott is marad legbelül, a szívekben. Őrzöm, nem vártam meg, amíg a lassan nyolcvan százalék biztonsága mögül rám förmednek az utcán, „beszéld az állam nyelvét, ha itt élsz”.

 

Ilyeneket nem szoktam írni, ez tőlem szokatlan hangnem. Toleráns vagyok minden irányba, és kritikus is. A közelmúltban a negyvenes évek mocskát, most a jelenkor visszásságait kritizálom a peceparti Párizs vonatkozásában. De hová lett a Pece???

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/