Kallo Imola : Sárkány és démon – 2. – befejező rész

 

Egy délelőtt együtt játszottunk a gyerekekkel. Szünidő lévén, sok időt töltöttünk együtt. Egy öblös karosszékben ültem, körülöttem zajlott a teadélután. Kis, kerek gyerekasztal állt a szoba közepében, fodros rózsaszín abrosszal leterítve. Az asztal egyik oldalán ültek a macik és babák, velük szemben a robotok sorakoztak katonásan. Mindegyik előtt apró játéktányér és csésze, egyiknek-másiknak szalvéta is volt a nyakában. Kinga járt körbe fontoskodva, leellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. Aztán komolyan bólintott Bence felé, aki egy nagy tálcát egyensúlyozott befele. Kinga még egy fehér kötényt is kötött a derekára. Mint ahogy az egy becsületes felszolgálóhoz illik. Bence ráügyeskedte a tálcát az asztalra. A lányom szétosztotta a tányérokat, melyeken csodás tortaszeletek virítottak, extra adag tejszínhabbal. Épp a kedvencem, diós-karamellás. Gondolatban mély hálám küldtem Jucika, ezen kulináris költemény megalkotója felé. Már éppen emeltem a villám, mikor Kinga égnek emelte apró ujjacskáját.

— Még ne, apa! Először a teát kell kitöltsem.

Szégyenkezve engedtem le a kezem. Hát, hogy is feledkezhettem meg a teáról? Kinga körbejárt a játékkannával, és sorra megtöltötte képzeletbeli teával az összes jelenlevő csészéjét. Természetesen az enyémet is. Mosolyogva ült vissza a helyére, és bátorítóan felém hunyorított. Evés alatt egyikünk sem szólt. Helyettünk beszélt a villák csilingelése, és az elégedett sóhaj, mely egy-egy falat után tört ki belőlem. Miután elpusztítottuk az utolsó morzsát is, úgy éreztem pár pillanatra, hogy helyreállt a világ. A gyerekek, bár kissé maszatosabban, mint néhány perccel azelőtt, főleg Bence, szélesen mosolyogtak fel rám. Kinyújtottam a karom, és az ölembe másztak. Jól befészkelték magukat, mint egy-egy madárfióka. Mélyre szívtam illatukat. Apró testük melege átforrósította a lelkem.

Rövid szünet után Kinga nézett fel rám.

— Apa — kezdte, majd hirtelen megtorpant.

— Tessék, kicsim? — Szinte éreztem, ahogy felzúdul benne a kérdés.

— Apa, te meggyógyulsz?

Mostmár Bence is figyelt.

— Nem, kicsim. Nem fogok meggyógyulni.

— Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni?

Nem volt mit köntörfalazni.

— Igen, meg fogok halni.

Csend telepedett közénk. Bence küszködött az információval.

— Oda megyek, ahova Karcsi tata is ment — siettem a segítségére. — Az angyalok közé. De ne búsuljatok. Az angyalok jó barátaink. Ha bármikor szükségetek lesz rám, szóljatok nekik, és majd megpróbálok segíteni, ahogy tudok.

— Mi is mehetünk veled? — kérdezte Bence.

— Nem, aranyom — öleltem őt magamhoz. — Nektek még sokáig itt kell maradnotok. Nagyra kell nőjetek, megerősödjetek. Legyetek mindig bátrak. Ne féljetek soha az újtól, hisz magában rejti valami csodálatosnak a lehetőségét, amitől gazdagodni tudtok. Tanuljatok sokat, legyetek nyitottak a világ dolgai iránt. A tudás legyen a legnagyobb kincsetek. Azt soha nem veheti el tőletek senki.

— De majd egyszer, ugye találkozunk? — hüppögött Kinga.

— Persze. Egyszer, nagyon sok év múlva majd ismét együtt leszünk. Addig is soha ne feledkezzetek meg róla, hogy milyen nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak titeket.

Kinga még jobban szipogott, Bencének is legörbült a szája széle.

Átöleltem őket. Most először vált tisztává, hogy nélkülem kell felnőniük. Sok szép és szomorú dolgot megélniük. Küszködni a tinikorral, pattanásokkal, első szerelemmel. Soha nem fogom már látni, amint egyetemre mennek, családot alapítanak. Bárcsak képes lettem volna megvédeni őket a rájuk váró nehézségektől! Sorsunk könyvében azonban másképp volt megírva, és ennek igazságtalansága mélyen elszomorított.

Bence szólalt meg először.

— Apa, ha majd találkozol Kajcsi tatával, megmondod neki, hogy nem felejtettem el, és nagyon szejetem? És, hogy a titkos sarkot a padláson nem ájultam el senkinek? Megvan még az összes autóm, amit tőle kaptam. Nem tőjtem el egyet sem!

Egész biztos voltam benne, hogy Karcsi tata ebben a pillanatban mosolyogva nézett le mindannyiunkra.

 

Egyik estére különleges vacsorát rendeltem Icukától, aki már rendszeres látogatója volt házunknak. Anna a könnyű étkezéseket szorgalmazta, de én arra kértem Icukát, hogy készítsen valami jó kis sültet, meg krumplit, meg süteményt. Lecammogtam a pincébe, és kerestem egy jó üveg bort. Anyósom, látván, hogy jó a kedvem, igazán kitett magáért. Mire Anna hazaért, kész is volt a fenséges vacsora.

— Nahát! — lépett be csodálkozva az ajtón. — Mi ez a fölséges illat? — kukkantott be a konyhába.

— Á, csak gyorsan összedobtam valamit — legyintett Icuka, és huncutul rám kacsintott.

— Ej, mit forraltatok ki, ti ketten? — nevetett fel Anna és játékosan megpaskolt.

Vidámságának nem tudtam ellenállni. Megfogtam a derekát és bepördítettem az étkezőbe, ahol már a megterített asztal várt. A gyerekekre bíztam a terítést, és nem is csalódtam bennük. Bár két egyforma tányér és pohár nem került az asztalra, a bohókás színkavalkád mégsem volt zavaró. A pöttyös a csíkossal, a kék a zölddel és lilával teljes harmóniát alkottak. Kinga egy nagy csokor virágot szedett a kertből, és azt tette az asztal közepére. Ebben is volt mindenféle színű és formájú virág, kiegészítve a színek szimfóniáját. Friss illatuk tavaszt idézett, kinyílást és életet. Nagy valószínűséggel Bence hajtogatta a szalvétákat. Mindegyik formájában felfedeztem valami robotszerűt. Láttam is őt lelki szemeim előtt, ahogy munka közben koncentrál, kidugva a nyelve hegyét, mint egy cica.

Egész délután szorgoskodtak a gyerekek, és most ott lapítottak, anya reakcióját lesve. A nagy eseményre való tekintettel mindketten megmosakodtak és megfésülködtek. Igaz, hogy Bencének kicsit maszatos maradt a füle, és a frizurája se sikeredett a legjobbra, olyan büszkén feszített matróz egyenruhájában, hogy ellágyult a szívem. Anna meg se tudott szólalni e csodálatos látványra.

A gyerekek kezdtek elbizonytalanodni, idegesen pillantottak össze.

—Tyűha! Ti aztán kitettetek magatokért! Csodálatos! — siettem a segítségükre.

Végre Anna is megtalálta a hangját.

— Igen, valóban csodaszép! — suttogta könnyei között.

— Nos, akkor együnk! Már farkaséhes vagyok!

A gyerekek ujjongva üdvözölték szavaimat.

— Tessék gyorsan asztalhoz ülni! — terelgetett minket anyósom. — Még a végén kihűl minden!

A vacsora fantasztikus volt. Az előétel könnyed krémleves, apró rákocskákkal és pirított kenyérkockákkal. Utána omlós disznósültet tálalt anyósom, az embernek szinte elolvadt a szájában. Kis krumplikroketteket és vajas párolt zöldséget szolgált mellé. Kinyitottam a bort. Elnéztem, ahogy a rubinvörösen csillogó nedűn átvillanó fénysugarak szétfolynak az asztalon. Zamata régmúlt időket, édes őszt idézett fel bennem. Anna is hasonlót érezhetett, mert behunyt szemmel ízlelgette az italt. Egész vacsora alatt keveset szólt, mosolya azonban mindenkit beragyogott. Eszembe jutatta találkozásunk első perceit. Akkor is a mosolyába szerettem bele. Kinga és Bence vidáman csiripeltek a vacsora alatt. Hangok, illatok, színek, ízek töltötték be a levegőt, teret, szíveket. Szeretet hullámzott közöttünk, szinte tapintható formában.

Anna megszorította a kezem az asztal alatt. Feléje hajoltam, és megcsókoltam ujjatlan ruhájából kilátszó vállát. Könnyű borzongás futott végig rajta. Felforrt a vérem. Azt kívántam, bárcsak kettesben lehetnénk már. Sokáig nem kellett várnom. A sok finom étel, főleg a desszertként felszolgált csokitorta, elálmosította a gyerekeket. Sok ellenkezés nélkül vittük őket lefektetni. Fürdés, pizsamaosztás, jóéjtpuszi, mese. A második mondat után már aludtak is.

Kézen fogva mentünk fel a hálóba. Halkan behúztam magam mögött az ajtót. A telihold fénye beragyogta a szobát. Magam felé fordítottam Annát. Arcának minden vonása ismerős, és mégis, mint mindig, szíven ütött szépsége. A tökéletesen ívelő szemöldök, mélykék szemek, duzzadt ajkak. Minden napért hálás voltam, amit mellette tölthettem. Anna kivette hajtűjét, szabadon engedve pompás hajkoronáját, mely lágyan hullt le a vállára. Lassan értem hozzá. Bársonyos volt a bőre és a holdfényben ezüstösen csillogó. Lehunyta a szemét, megnyíltak ajkai. Szomjasan tapadtam rájuk. Bor íze volt, meg csokoládé. A legédesebb, amit valaha ízleltem. Karjaimba emeltem őt, a számomra egyetlent égen és földön, és lassan engedtem le az ágyra. Egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat. Gyönyörű mellei, mint egy-egy érett alma. Hasán pár csíkot hagyott utolsó terhessége, de én mindenegyes csíkot szerettem. Boldogan merültem el ívei és domborulatai közé. Minden egyes porcikája kéjt és gyönyört ígért. Testünk egymásba fonódott. Azt éreztem, haza érkeztem. Itt az én helyem. E karok között. Lassan, ráérősen emelkedtünk egyre magasabbra. Együttlétünk minden pillanata szent volt. Beteljesülésünk pillanatát ősrobbanásként éltem meg. Az én és te teljes megszűnése ez, ahol nem létezik más, csak a mi.

— Annám, egyetlenem! — suttogtam, amint kicsit lassult a légzésem.

Anna fölém hajolt, és lassan, mélyen megcsókolt. Összebújva aludtunk el.

Hirtelen ébredtem meg az éjszaka közepén. Kedvesem nyugodt szuszogását észleltem először. A Hold még mindig fenn járt az égen. Hívogatóan kacsintott felém a függöny mögül. Nem tétováztam sokat. Kibontakoztam feleségem öleléséből, és lementem az udvarra. A kert titokzatos neszektől volt hangos. Apró gyémántként csillantak meg a harmatcseppek a füveken és virágokon. És mindent beborított a Hold fénye, mely kereken és jóllakottan trónolt csillagokkal tarkított birodalma közepén. Szélesre tártam karjaim, mélyre szívva a távolról jövő különös illatokat. Szellő lopakodott elő a fák koronája közül. Végigsimította testem minden porcikáját. Testemét, mely oly hűségesen szolgált annyi éven át, és melyet most dühös féreg rág megállíthatatlanul. Behunyt szemmel fordultam a Hold felé. Sugarai végigcsorogtak rajtam, behatolva a bőröm sejtjei közé. Éreztem, amint teljesen átitatódok a holdfénnyel, amitől minden sejtem mintha egyszerre kelt volna életre. Elleptek a legkülönbözőbb érzések és érzetek, hangok és színek, ízek és illatok. A kert kitágult, befogadta az egész világot. Ott volt minden csillag és bolygó, állat és növény, minden, ami volt, és ami ezután lesz. A múlt és a jövő megszűnt létezni. Nem létezett más, csak az élő, pulzáló, csodálatos jelen. Hatalmas erővel tört fel bennem az élet igenlése, és az elvesztése feletti fájdalom. A Hold azonban rendületlenül ragyogott, és én megértettem. Térdre rogyva adtam hálát a Mindenségnek, hogy egy pillanatra megnyitotta a szívem, és megéreztette velem az Örökkévalóságot. Megszűnt a félelem, a kertet betöltötte a béke. Ekkor erős szúró fájdalmat érzetem a koponyámban. A démon felüvöltött bennem. Rájött, hogy bár a testem felett megnyerte a harcot, a lelkem felett soha nem győzedelmeskedhet.

 

Mikor kinyitottam a szemem, egy korházi ágyban feküdtem. Anna szunyókált mellettem egy karosszékben. Megmozdultam a takaró alatt, mire egyből felébredt. Kisírt szemei aggódással és fájdalommal tele. Láttam, hogy szól hozzám, de a hang nem jutott el a tudatomig. Megráztam a fejem. Mélyet sóhajtott, majd elővett egy papírlapot, és írni kezdett.

— Mondta az orvos, lehetséges, hogy elvesztetted a hallásod.

Kérdőn néztem rá.

— Két nappal ezelőtt, tudod, amikor…— tétován állt meg a keze, és rám pillantott.

Bólintottam.

— Szóval, másnap reggel eszméletlenül találtalak meg a kertben. Mi a fenét kerestél ott? Teljesen meztelen voltál.

Számonkérőn pillantott rám. Amikor látta, hogy nem reagálok, szomorúan írt tovább.

— Minden véres volt körülötted. Azt hittem, meghaltál. Aztán mentőt hívtam, és behoztak ide. Mint kiderült, a füleid véreztek be. Az orvos csináltatott egy koponyavizsgálatot. Azt mondja, hogy a daganat rövid idő alatt sokszorosára nőtt.

Önkéntelenül elmosolyodtam. A démon bekeményített! Anna elképedve látta, hogy mosolygok.

— Minden rendben lesz — akartam megnyugtatni. A szájam engedelmeskedett, de, hogy hang jött-e ki a torkomon, nem tudtam biztosan, Anna reakcióját látva, mégis arra kellett következtetnem, hogy a mondanivalóm meghallotta. Felpattant a székből, és idegesen hadonászott. Próbáltam inteni, hogy nyugodjon le, és a fülemre mutattam. Megadóan engedte le a karjait. Visszaült a székbe és sebesen rótta a sorokat.

— Nem, nincs rendben semmi. Mi a fene jutott eszedbe, hogy éjszaka mászkálj a kertben?! Ruha nélkül! El sem tudod képzelni, hogy mennyire megrémültem, mikor megtaláltalak. Az a sok vér körülötted! Miután, amit akkor este megéltünk… Azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Tudod, a túl nagy megerőltetés. Aztán két napig feküdtél itt mozdulatlanul. Azt hittem, soha nem ébredsz fel többé.

Könnyek pacázták teli a papírlapot. Bűnbánóan néztem fel rá. Drága kincsem! Dehogy akartam ekkora riadalmat okozni neked…

— Eszedbe ne jusson ilyen butaság, hogy bármiért is hibás lennél. Sajnálom, hogy ennyi aggodalomnak tettelek ki. De mindig is tudtuk, hogy eljön a pillanat, mikor rosszabbodni fog az állapotom.

— Én még nem vagyok felkészülve, hogy örökre elveszítselek — kaparta Anna a papírra.

Szeretettel néztem fel rá, és ő mellém bújt a keskeny korházi ágyon.

Ez az ágy lett az otthonom. Az orvos azt tanácsolta, hogy maradjak bent. Legalább felügyelet alatt leszek. Anna és a gyerekek naponta bejönnek néhány órára. A gyerekek sokat mosolyognak, hangjukat már nem hallhatom. Azt már ellopták tőlem. Megmarad az érintésük, és a megmásíthatatlan illatuk, melyet sokszor órákig érzek még miután elmentek. Volt, mikor számoltam a pillanatokat a következő látogatásig. Mostmár összefolyt az idő. Mintha egyre kevesebbet lennék már ezen a világon, és egyre többet a másikon. A kis puha kéz, mely annyi éven keresztül része volt életemnek, most is szorosan fog. Visszaránt, ha netalán túl messze elkalandoznék.

Itt ez a szoba, ahol létem utolsó porszemei peregnek le… Nem mondanám, hogy szép. Csak a legszükségesebbek, az ágy, egy fotel, és a gyógyszeres szekrény. Nem is kell több, nem szándékozom sokáig maradni. Anna telerakta csecsebecsékkel. Hogy otthonos legyen — írta a papírra. Hozott két cserép virágot, egy piros ágyterítőt, és a sötétítőket is lecserélte pirosra.

A szemközti falon levő sárkányt nem engedtem, hogy leszedje. Neki nem tetszik, grimaszozott, mikor tiltakoztam. Van valami ebben a sárkányban, ami elbűvöl. Felhőkbe burkolódzott teste valamikor zölden pompázhatott, mostanra megkopott a nap erejétől. Néha percekig elnézegetem ezt a sárkányt. Eleinte úgy gondoltam, hogy egy gonosz szörnyeteg lehet. Most inkább úgy érzem, hogy félelmetes külseje miatt sokan félreértelmezik őt. Talán barátommá kéne fogadnom.

Beszürkült a világ. Egyre kevesebb fény jut el hozzám. Az ízeket, szagokat már nem érzem. Nem is kell többé az étel. Hiába néz rám Anna azokkal a haragos szemekkel. Csak aludni szeretnék. Hála legyen, nem kínoz már annyira a köhögés. Talán a mélytengeri búvár érezheti így magát, mikor ismét végre szabadon lélegezhet. Talán most már tudok pihenni egy kicsit. A sárkány mostanában gyakran látogat meg álmomban. Ott tekergőzik a felhők között. És néz azokkal az izzó szemeivel. Mintha várakozna.

 

Anna a kórterem nyitott ablakában ült. Kint diadalát ülte a kikelet. Napsugarak csepegtek a környező fák leveleiről az alant elterülő színpompás udvarra. Madarak csivitelték világgá életörömüket. Csupán az asszony szíve volt tele bánattal. Egy év, egy kerek évig nézte, ahogy a férje lassan elhagyja a földi életet. Az utóbbi hónap volt talán a legnehezebb. És mégis, mégis úgy érezte, hogy nem lesz képes egyedül folytatni. Hiszen vele együtt építette fel a mostani életét, és vele akarta az utolsó percig leélni. A sors mégsem így akarta. És, most még egy terhet tett rá! — gondolta, és megsimogatta a hasát. Azon az éjjelen kellett történnie. Akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy visszakapta a férjét. Keze ismét a hasára tévedt. Az utolsó ajándék. A legnagyobb, amit adhatott. Az életet. Könnyes szemmel nézett be a szobába, ahol egy piros takaró rejtette azt, ami egykori kedveséből megmaradt. Valamikor azt mondta neki valaki, hogy csak a halálból támadhat új élet. Felemelte arcát a Nap felé. Melegsége átjárta megfagyott testét.

— Menjél hát, te szabad lélek! — gondolta, visszatekintve a betegágyra. — Szabadulj meg a szenvedéstől.

Ekkor megmozdultak a fák levelei. Egyre hangosabban susogtak. Szél szabadult ki közülük, és besuhant Anna mellet a szobába. Meglibbentette a függönyöket, szekrényajtót, ágytakarót, majd egyenesen a sárkány felé tartott. Anna elbűvölve nézte, amint a képen a felhők kavarogni kezdenek. Megmozdult a sárkány is. Mellső karmai között üveggolyót tartott. Egy pillanatra felizzott a golyó, majd a sárkány emelkedni kezdett a képen ábrázolt égbolt felé, mígnem teljesen el nem takarta a felhőtakaró. A szívmonitoron mindeddig ki-kiugró fényes pont végre nyugovóra tért.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kallo Imola
Szerző Kallo Imola 16 Írás
Dr. Kalló Imola vagyok, Németországban élek. Lelkem mélyéről kiserkenő forrás apró cseppjeit próbálom átadni. Van, hogy jobban sikerül, van, hogy kevésbé. De mindenképpen próbálkozom.