Visszaadnálak az első napnak,
mikor perceink egymásba nyíltak,
s felragyogtattad pillantásaim
a mindenség fakó rézszárnyain.
Még árnyékunk érinti az eget,
ahogy inged egyszerűn leveted,
s miként a nem nyugvó füstszalagot,
sajgó vágyunkat tűzzé csókolod.
Örök szomjúság gyötör utánad,
csak kérdezem az üres szobákat,
miért nem szerettünk vakmerőbben,
míg minden álmodra ráfeszültem.
Lombokká nő bennem az alkonyat,
iszapba rejtem kristályhangodat.
Újra csönd, hideg kezű nyár ölel,
mérhetetlen messze a partközel.
