Mint alkonyi egét a simuló nap,
magamhoz úgy ölellek.
Izzó parázs forgószél viharán,
szelíd lángra kap,
és a holnap sem oltja csókod varázs pillanatát.
Sápadt arcomra
lángrózsákat fest a vágy,
angyalszárnyakat ad.
Előtted mámor-meztelen a test,
szédülünk csillagkörökön át.
Havat hozó szent álmainkba olvadunk,
és nem hívom sírva magamhoz
a halált.