Marthi Anna : Vályogtégla

Annyi embert szeretek már tág ölelésben. Költeni ide-oda játssz;

mintha zsiger lenne e nász, végeláthatatlan józsefattilás kincsed.

Búmmal, e vidám keserűséggel élek. Szabaddá téblábolni – bennem

felsorakoztak a rongyos miértek. Jöhet Isten, ki minden versemnek

“vályogtégláját” anyafölddel tapasztja össze, hogy sara is érintsen.

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.04. @ 12:00 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1341 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak