Örömeid, mik vannak,
hulló fények sikongó
jajkiáltásához mérd.
Csigolyáid roppanjanak bele.
Lobbants mosolyt, míg ver a szív
sóhajok közt felcsendülő dalnak.
Az öröm jön, megy, köt és old.
Partot ér benned, s megpihen
szépsége a fukar pillanatnak.
Emlékezz rá, ha fáj is, mikor
gyökeret eresztve elhagy,
s harmatsóhajok könnye hull.
Hidd el, ilyen az öröklét,
hol megtart, hol elenged,
mint anya gyermekét,
hogy újra megteremtsen.
Várj rá, visszajön, míg érte
láz éget, s szomj gyötör.
Hisz úgy hagyott el,
hogy vissza se köszönt.
