Magyar Eszter : Verseny

  

A nagyváros ritka, nyugalmas, csöndes kertvárosi részének egyikében szívesen és hosszú ideje békességben éltek az emberek. Örültek, ha a közelben kaptak munkahelyet, mert nem szerettek bemenni a zajos, koszos, zsúfolt kőrengetegbe. Ha mégis felkerekedtek, ahogy tehették, siettek haza az őrjítő belvárosból megpihenni.

Az úttest felett fasor tette hangulatossá az utcát, ahogy a környéken szinte mindenütt. Tavasztól őszig lehetett gyönyörködni a zöld lombok látványában. Mintha egymás fülébe sugdosni hajoltak volna át egyik oldalról a másikra megosztani a helyi kis pletykákat, netán fontosabb híreket. Mire pedig beköszöntött a tél, bizony több zsáknyi elsárgult, megbarnult, fonnyadt levél került a földre.

Az utcában lakók ilyenkor gyakran söprögettek a járdán, az úttesten és megesett, hogy a köszönésen kívül egy-egy szót is váltottak. Máskor a szükséges udvariasságon kívül csak elmentek szótlanul egymás mellett.

Bori néni fiatalasszonyként került ide, akkoriban még átjártak időnként beszélgetni egymáshoz, az udvart elválasztó kerítésnél is meghányták, vetették az élet nagy kérdéseit, vagy az éppen aktuális eseményeket. A gyerekek az utcán játszottak, jóformán együtt nőttek fel. Ünnepek kedves szokásaként házi süteménnyel kínálták egymást, vittek kóstolót a szomszédságnak, megjegyezve, hogy ki sütötte a legfinomabb zserbót, bejglit. Időközben többen elköltöztek, alig lakott már, az utcában, aki Bori nénivel együtt öregedett meg. Kedves szomszédasszonya tavaly idősek otthonába került, a többi közvetlen mellette, körülötte lakó is mind kicserélődött.

Az újonnan érkezettek idegenként viselkedtek egymással. Rácsos ablakaik mögül, bizalmatlanul lesték az utcán közlekedőket.

Tavasszal aztán a fákon megjelenő rügyek szomorú hírről suttogtak.

— A tél derekán meghalt Bori néni. Üresen áll a háza.

— Vajon ki fog ideköltözni?

Hamarosan kiderült, hogy Hangosék vették meg a telket, az öreg házzal. Azonnal bontásra ítélték, eltüntetve ezzel egy életet, mintha nem is lett volna sohasem. Helyére hatalmas, hivalkodó palota épült. Az udvaron méregdrága, mozaikkal kirakott úszómedence büszkélkedett, hirdetve, hogy a tulajdonosok nem akárkik. Egész nyáron kénytelen-kelletlen hallgatták a szomszédok a kalapálást, betonkeverést, fűrészelést, alig várták, hogy végre elkészüljön a csodapalota.

A megpróbáltatások azonban ezzel koránt sem értek véget.

Időközben ugyanis a Bori néni mellett lévő háznak is új tulajdonosa lett. A régebbi, de jó állapotban lévő épületnek esélyt sem adtak az életben maradásra. Lebontották azt is, hogy Hangoséknál még nagyobb házat, még pompásabb medencével építsenek Riválisék.

Őszre fordult az idő, a naptár október végét mutatott, mire végre befejeződött az építkezés. Gondolták a szomszédok, hogy hétvégén már kialhatják magukat, visszaköltözik otthonukba a hőn áhított csend és nyugalom.

Szombat este azonban Hangosék előtt egymás után álltak meg a márkás, sok millió forint értékű autók. Mint kiderült, házszentelőt tartottak, jöttek a barátaik, ismerőseik, megcsodálni életüket, irigykedni rájuk, amitől a házigazdák boldognak hitték magukat. Az ünnep sem lehetett Hangoséknál csak egyszerű beszélgetés, zenehallgatás — hogy venné az ki magát? Meg kellett mutatni kik ők valójában. Először a zenét bömböltették olyan hangerővel, hogy a bombabiztosnak hitt ház is beleremegett. Ezt még előkelő vendégeik részeg ordítozása sem tudta túlszárnyalni. Arra szolgált a tűzijáték, petárdák ropogtatása, mert egy valamirevaló összejövetel anélkül semmit sem ér. Fél éjszaka nem akart elfogyni a süvítő, vijjogó látványosság. A környéken élő kutyák szakadatlanul ugattak, a közelben lakók csüggedten várták a reggelt, de nem szólt senki Hangoséknak.

Több névtelen bejelentés befutott a kerületi rendőrkapitányságra, de nem történt semmi érdemleges. Az utcában feltűnt egy rendőrségi járőrkocsi, lassan haladt végig, majd — anélkül, hogy megállt volna — elhajtott.

Következő szombaton Riválisékra került a sor, hogy megőrjítsék a helyi lakosságot. Nem is kérették magukat, még nagyobb házavatót tartottak, még több tűzijátékkal és petárdával fémjelezve.

A két szomszédasszony felfuvalkodva méregette egymást, ahogy a következő hét egyik reggelén véletlenül egyszerre léptek ki házuk kapuján. Köszönéssel nem zaklatták egymást, minden bevezetés nélkül kötözködésbe kezdtek.

— Jó, hogy találkoztunk, már akartam szólni, hogy a kéményük árnyékot vet a medencénkre. Az építési tervben nem így volt, nem ezt írtuk alá a párommal — bökte Hangosné szomszédasszonya felé.

— Miről beszél? Mi a problémája? — így Riválisné.

— Majd megtudja, hogy mi a problémám, ha feljelentem az önkormányzatnál — fenyegetődzött Hangosné.

— Csak jelentsen, ha nincs jobb dolga. Kit érdekel, hogy maga mit talált ki. A kémény jó helyen van, olyan amilyennek lennie kell. Magánál okosabbak állapították meg.

— Majd meglátjuk! — kiabálta Hangosné, azzal bevágódott autójába és elviharzott.

— Tudja mi a maga baja? — süvöltötte Riválisné az autó után —, hogy magukat csak hatan jelentették fel a kerti parti miatt, minket meg nyolcan. — Ezzel elégedetten nyugtázta, hogy most aztán jól megmondta a magáét.

Így telt az idő hangos békétlenségben, állandó versengésben, folyamatos kerti partikkal fűszerezve. A két haragos szomszéd bosszantotta egymást, ahol csak tudta. Hangosné például reggelente kiengedte kutyáját, majd mikor az elvégezte dolgát Riválisék háza előtt, visszahívta. Riválisné az utcán álló öreg platánfát akarta kivágatni Hangosék elől, mert zavarta a kilátásban. Szócsatáiktól zengett az utca. Népszerűtlen szokásaik közé tartozott, ha valahonnan késő éjjel érkeztek haza, ugyanolyan hangerővel tették, mintha fényes nappal lenne. Senkire sem voltak tekintettel, hiszen nem is él más rajtuk kívül ezen a világon.

A kettejük között dúló viharoknak természetesen szem- és fültanúi voltak a szomszédok is, szobáikból, függönyeik mögül lesve a mérkőzéseket. Ők pedig, bár mindenkit lenéztek környezetükben, a köszönésig sem süllyedtek, de ostoba versengésükhöz szurkolókat próbáltak toborozni az utca lakói közül.

Egyik alkalommal, mikor Tökéletesné az utolsó porszemet is felseperte kapuja előtt, Riválisné sompolygott melléje, dicsérve a rendet és a tisztaságot. Hangosné különleges virágpalántákat ajándékozott Boldogéknak, hogy a maga pártjára állítsa őket.

Egy nap mégis feltámadt a közösségi érzés az emberekben, a közös ellenséggel szemben. Bezzeg úr toborozta a szomszédságot. Péntek este hat órára hívta össze az érdekelteket kertjében megbeszélni, mit tehetnének a nyugalom helyreállítása érdekében.

Már csak Boldogékra vártak, akik kéz a kézben, ahogy évek óta tették ezt az utcán, meg is érkeztek. Gyomorforgatóan csókolgatták, simogatták egymást, minden pillanatban, mikor úgy érezték, figyelik őket. A rosszmájú szemlélődő csak arra lett volna kíváncsi, mikor derül ki, hogy Mister Boldog szeretőt tart, feleségével külön szobában alszanak, s ki tudja, mik zajlanak házukban, a zárt ajtók mögött. Cukormáz födte életük hiteltelennek tűnt.

A meghívottak közül mindannyian biztosra ígérték, hogy eljönnek, végül mégis csak négy család képviseltette magát a „lakógyűlésen”. Az érdektelenség, az összefogás hiánya miatt kicsit elkedvetlenedett szomszédok ettől függetlenül hangot adtak véleményüknek.

— Tűrhetetlen már, amit Hangosék és Riválisék művelnek — kezdte Bezzeg úr. — Komolyan megfordult feleségemmel a fejünkben, hogy elköltözünk, mert nem találunk megoldást a helyzetre.

— Majd még mi fogunk elmenni innen, miattuk! — hőzöngött Erős úr. — Jól orrba kellene vágni őket, elég volt a cirkuszból, amit ezek itt művelnek.

— Erőszakkal semmire sem megyünk, még mi kerülhetünk bajba miatta. A rendőrség nem intézkedik, szerintem meg kellene beszélni velük, hogy változtassanak a viselkedésükön — javasolta Szerény úr.

— Komolyan gondolja, hogy lehet az ilyen népséggel értelmesen beszélni? Ugyan már, ne gyerekeskedjen. Hathatósabb eszközökre lenne szükség — adott hangot véleményének Mister Boldog, egy pillanatra még a szerető férj szerepéből is kiesve.

A három órán át tartó, időnként vitába torkolló megbeszélés semmi eredményre nem vezetett.

Végül a két versenyző oldotta meg a problémát. Addig jelentgették fel egymást különböző hivataloknál, hatóságoknál, míg el nem érték céljukat. Kiderült ugyanis, hogy Hangos és Rivális egymás után szüntette meg alig fél éves cégeit és alapította az újabbakat, anélkül, hogy bármilyen köztartozásuknak eleget tettek volna. S bár, ha bevezetnék a közgazdasági egyetemen a „Hogyan éljünk luxus körülmények között minimálbérből” című tantárgyat, a két úr biztosan magas szintű előadásokat tarthatna a témakörből, ehelyett az adóhatóság vagyonosodási vizsgálatot indított körülményeikkel kapcsolatban.

Azt beszélték, hogy Hangos urat éjjel vitte el a gazdasági rendőrség, Riválisék pedig külföldre szöktek. Mindenesetre, a környékbeliek megelégedésére, a két ház üresen áll már jó ideje.

A platánfák kissé még aggódva társalognak egymással.

— Nehéz világot élünk. Könnyen a fatelepen végezhetjük, mint sok társunk.

— Juj, ne is beszélj ilyen szörnyűségeket!

— Csak azt nem értem, hogy lehetnek ilyen buták az emberek. Felhívták magukra a figyelmet, ahelyett, hogy csendben meghúzódtak volna, hiszen bőven akadt takargatni valójuk. Fafejű népség!

— Még, hogy fafejű! Ez azért erősen hangzott — zörgette meg vékonyabb, száraz ágait a bölcs platán kissé morcosan.

 

A hófödte táj elcsendesedett, ismét nyugalmat sugároz a kertvárosban, várják az ünnepeket. Bori néni barátságos bejgli versenye végérvényesen feledésbe merült. Régen elmúlt már, amikor Szilveszterkor nem kellett tűzijáték, petárda, mégis volt hangulat.

 

Legutóbb szerkesztette - Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.