kisslaki : ’56 karácsonya – M.I. hadnagy emlékére

Az illusztráció Takács Zoltán műve

   

Reggel kéken szikrázott az ég, de Zala felett már csak a jó szélre vártak a Somogyba készülő hófelhők. Én meg éppen az éjjel esett havat hánytam az udvaron, hogy itatni lehessen a vályúnál, mikor átjött Maklári Gyuri, a haverom. Elújságolta, a mamája szabadföldre ment a tanítóval világot látni. Ezért most az apja kénytelen lesz egy másik anyát keresni, mert nem győzik ellátni az állatokat. Pláne, szerződéses bikát is nevelnek. Közben vigyorgott. Megvigasztaltam, fognak találni asszonyt, mert tudják a faluban, a bika nagy pénzt hoz a konyhára, de gyorsan kellemes karácsonyt kívántam Gyurinak, mert nagypapa már befogott. Egyébként itt nem volt módi a lovaknak a csengőhordás. Hiszen csak a szekerünk lett most szánkó, mert becserélte a kerekeit kétoldalt egy-egy vékonyabb, felgyalult végű gerendára. Remény is megvetően vette volna le a nyakáról a csilingelő, úri paripának való ékességet.    

 Felmentünk a Sári hegyre lehozni egy kishordó bort, karácsonyfát, miegymást. Alighogy beálltunk a pincéhez, meghozta a havat a reggel látott felhőkkel a szél, de azért még rá lehetett látni a Balatonra. Remény beállt a diófa alá, csupán megszokásból, hiszen lombsátor helyett csak a pokróca védte a jeges széltől.

Nagypapa körbejárta a szőlőt, majd eltartott, míg mindent a szánkóra pakoltunk. Utoljára még leaggatta a hat fürt otellót és a négy fehér illatost, akik rafián lógtak a pincegerendáról, mint a denevérek. — Azért fejjel lefelé, hogy ne érjenek egymáshoz a szemek — mondta nagypapa, mikor megkérdeztem.  

Hazafelé Remény röhögött a szánkó előtt, mert mind a négy lábával fékeznie kellett, mikor a meglódult rakománnyal lefelé csúszott a Vörös horhón.   

A hegyen elszaladt velünk az idő. Éppen a félnégyes Somogyszobi vonat fütyült, mikor Remény a jászla elé került az istállóba. Majd Újlak felé is elkattogtak a kerekek az állomásról, s végleg csend ült a falura. A kutyák se ugattak, nehogy felijesszék a Kisdedet, ha a Szentcsalád korábban érkezne.

Már csak pár eltévedt hópehely kereste a helyét, de azért tisztára söpörtem a ház előtt az utat, hogy el ne essenek a betlehemesek, ha becsörtetnek este az örvendező barmokkal. Aztán visszavittem a ciroksöprűt az istállóba, és boldog karácsonyt kívántam az állatoknak. Szerintem csak a ló meg a tehén értette. Meg talán a disznó, mert amikor felkerestem rám nézett, miközben az első két lábbal a főtt krumplis vályúban állt. Tekintetében az volt, ő is köszöni, de most eszik.

Aztán mama hívott, hogy megjött a Jézuska, de mielőtt bejövök, mossak kezet. Örültem, mert tavaly tovább tartott, míg nagypapa helyire faragta baltával a karácsonyfát. Most is nagyon szép volt, egészen a gerendáig ért. A piros szőlőfürtök a fa egyik oldalán kapaszkodtak közel a törzshöz, a fehérek meg a másikon csüngtek meghatódva. A szaloncukrok még a hajdani díszruhában lógtak az ágról, de hogy belül mit rejteget a csillogó külső, sejtelmem se volt.  Elénekeltük az „Ó gyönyörű szép”-et, aztán mentünk vacsorázni; kivételesen ma a tisztaszobába. Milu nem kért, biztos máshol evett. Pajtás persze szokása szerint már a levegőben kapta el a csontokat. Vártam, mikor csinálunk helyet a betlehemeseknek, de nagymama mondta, hogy idén nem járnak erre, mert kevesen vannak. A pásztorok fele elszéledt az állatokkal együtt, és a három király is eltéveszthette a járást valahol a nyugati határvidéken. Sokan meg családostul idegenben vándoroltak, s most ott várják a Megváltó születését.

A rádióban szép templomi zene szólt, míg az éjféli misére készültünk, de ahogy kiléptünk a kiskapun, vad recsegésbe torzult az orgonaszó. Nagypapa a készülék mellett várta, hátha meghallja fia hangját a pokoli hangzavaron keresztül. Ugyanis éppen egy hónapja üzent külföldről, mikor a lövöldözés után elmenekült. De csak azért, mert mint a legfiatalabb tisztre, ráfogták, rossz irányba fordította a lövegtornyot. Azért, ha itthon marad, felakasztják. Azt meg ki szeretné? — persze, hogy elment. De nagypapa csak türelmesen ült a rádiónál.  Mama hiába mondta neki, Szenteste nem beszélhetnek egyszerre százezren.

Pajtás már csak dacból sem jött velünk a misére, mert tavaly mikor utánunk szökött, nem engedték be a templomba. Talán, mert nem volt rajta cipő — gondolta.   

Szép volt az éjszaka, mikor az éjféli misére ballagtunk. Útközben nagymama elmesélte, hogy frissmenyecske korában éppen karácsonyra kapta meg nagypapa első levelét a muszka frontról. 

Ahogy beültünk a padba — én persze a legszélére, mert így az oltárra látok —, egy pillanatra be kellett hunyni a szemem. A tűlevél és a frissgyanta illatától úgy éreztem, mintha a fenyvesben lenne a szentmise. Angyalok imádtak a jászol körül, és ott heverésztek az erdei állatok. De eltűnt a varázslat, mert utolsót kondult a harang, mire felzúghatott az orgona megszentelt zenéje. Muzsikája kihallatszott a Kisjézust köszöntök énekével a templomból, és továbbgördült a falun, végig a Berekig. Még a mezei nyulak is hallhatták volna, ha ébren vannak. Aztán egy darabig a ministránsokat néztem. Itt is olyan piros vállkendőjük és szoknyájuk volt fehér karinggel, mint Budán az én munkaruhám a Szent Adalbert templomban.

Maklári Gyuri ma nem sürgött köztük. Ő a jobboldali padsorban lógatta fejét a bikakedvelő apja mellett, aki bicskával faragott arccal meredt az oltárra. Gyuri érdekesebbnek vélte a lábait, mert inkább azokat bámulta. Még csak nem is harangozott velük. A mise végén, még mindnyájan csodaszépen elénekeltük a Mennyből az angyalt. A nótázás alatt az ember belülről szinte érezni vélte a szeretet melegét. Közben azért átnéztem Gyurira, de ő csak bámult maga elé; talán felé lobbant egy közelben kilobbanó gyertya füstje, az mart könnyet a szemébe. Biztos most döbbent rá, hogy tavaly ilyenkor itt ült mellette a mamája, és most nem érti, hogy mért ment el csak úgy, hogy még a bikákra se gondolt? De hiába is kérdezné Kisjézust, hiszen ő még pici és nem tud beszélni.

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de